Tengermoraj

Azt mondtam egyszer, hogy örökké a barátod leszek.
Az örökké sok idő, pláne akkor, amikor soha sem látjuk egymást. Jó, persze összefuthatunk a buszmegállóban, falu rendezvényeken, az utcán. De ez nem az igazi.
Örülünk egymásnak, megkérdezzük, hogy vagy, jól köszi,és te, én is. Aztán elmegyünk, abban a tudatban, hogy hamarosan majd újra találkozunk.
Aztán persze elmennek a hülye hónapok, még a szél se fúj rólad híreket, pedig olyan jó lenne hallani rólad, tudni, hogy minden rendben, hogy élsz, hogy megéled, hogy boldog vagy.
Nehéz a múlttal összeegyeztetni a jelent, nehéz elfelejteni azt, ami megtörtént, és ennek fejében helyesen cselekedni, eldönteni, hogy mit szabad, hogy mi a helyes, mi a megfelelő távolság, amit minden körülmény között meg kell tartani, vagy egyszerűen csak hallgatni az ösztönökre, és minden további nélkül úgy viselkedni, mintha semminek sem lenne vége, mintha minden a régi lenne.
 És azt hiszem ez a legjobb megoldás. Betartani azt a szót, hogy örökké.
Mert annak ellenére, hogy nem a mindennapjaim, de az életem része, és ha már egyszer megismertem, ha megtaláltuk a bizalmat, akkor a múlt, az elszakadt dolgok sem tudnak igazán elválasztani, vagy meg nem történtté tenni kettőnket.
Kezdetben persze ez is nehéz, elfogadni, hogy igenis nem kell mindent elengedni, mert nem kell, hogy minden megváltozzon, annak ellenére, hogy valami véget ért.
Az örökké sok idő, pláne akkor, amikor soha sem látjuk egymást. De egy hosszú szünet után, mikor végre találkozunk, és egy teljesen már ember szemébe nézek, mint akit eddig ismertem, és közben mégis ugyanazt látom, de valami más, és ez a más a legszebb dolog amit viselhet. Mert ez a más a bőrén, a szemében, a nevetésében tette az igazi önmagává, akkor úgy érzem, megérte várni erre a pillanatra.
Még akkor is, ha akkor láttam utoljára, bennem örökké az marad meg, aki ő valójában.
Akinek örökkét ígértem.

Nekem a gyerekkor langyos kakaóba áztatott kifli reggel, meztelenül gumicsizmában csúszdázás nyáron, hányingerig hintázni a végtelenben, csempevonalakon egyensúlyozni, hogy nehogy a tengerbe vesszek, lószőrtől tüsszögve, családi fotózásra menni, ráncosra áztatni ujjaimat a kádban, éti csigákból boszorkányként gyilkos főzetet kotyvasztani a kertben, autó, vagy épp kutya után kötve szánkózni, mit sem sejtve, kőkemény mézeskalácsot sütni minden évben, fehér dzsuvával ocsmányra díszíteni, és dicsekedni velük, mintha szépek lennének, lucerna zöldjében húsvéti nyuszit kergetni, aztán örülni, amikor egy egész Barbie-t tolt ki magából, hallgatni a három kis kacsa történetét, akiknek arany kakijuk van, puttonnyal létrával együtt elzúgni, mindig valahogy más lenni, törött kezű hercegnőként óvodai fotón vigyorogni, Hófehérke házához osonni, piócákat pisivel lábunkról lemosni, hóvirágot szedni anyának a kertben, békákat megmenteni a saját életemet is feláldozva, halottak napján a temetőben sétálva keresni olyat, amit sohasem ismertem, karácsonykor csillagszórót lóbálva Mennyből az angyalt énekelni, Mikulás szakállat növeszteni fürdés közben, buborékot fújni a kezem és az oldalam segítségével, menyasszonyi ruhát varrni, pénztárosnőset játszani, bolhapiacon régi kincseket eladni, emlékkönyvekbe gáz dolgokat írni, minden fehér kutyát Hófehérkének hívni, VHS kazettákat nézni, a kisujjammal előre csavarni őket, cigis dobozt a játékok közé rejteni, közben égni a kíváncsiságtól, hogy kipróbáljam, milyen is füstöt belélegezni, tejespitét enni, huba-bubából fejméretű buborékot fújni, süteményeket gyártani a homokozóban, majd elvárni apától, hogy csináljon úgy, mintha megenné, valamiért mindig kívülállóként maradni, tyúkokkal szemezni az ólban, sült vért enni miután már levágtuk őket, győzedelmesen tunkolni a kenyeret a vérükbe, Barbie és actionman babákkal játszani, Budapestes memória játékot körbeülni a családdal, mindig valamit keresni, lázasan ágyban feküdni,esküvőn ismeretlen fiúkkal táncolni, majd álmosan autóba zárva aludni(köszi bátyus), iskolából hazajövet elkóborolni, örülni az első volkmennek, aztán a diszkmennek, leborítani a húgomat babakocsistól a pincelejáróban, erdőben meghalt őzet találni, szarvasgombákat az avarban kutatni, döglött egeret vinni a mamának, aztán meglepődni, miután sikítva dobja el a tányérokat, sorozatban hányni az autóban, lyukas zacskóba okádni, dédalontól egymás után kidőlni, hétvégéket eltölteni a Bökönyben, bámulni az óriási Afrikai teknősbékát, beszélő papagájokon nevetni, teától undorodni, kartondobozból épített labirintusban bújócskázni, pizsi-partit tartani, könyörögni apróságokért, virágos kalapot a szemembe húzni, kocsmába járni a dadával, szárított békát tartani kis dobozban, majd sírni, miután anya kidobja, valahova mindig tartani, egyedül a szobában kuporogni, sírni, ha megbántottak, vagy meg sem értettek, nevetni ha megcsikiztek, fulladásig párnacsatázni, mindig tartozni valahova, figyelni, hogy hol a csoda, gyereknek maradni mindig, mindig, mostanáig.

Fázom.
Talpam alatt a hideg föld felsikít,
jajgat, hogy segítsek,
melegítsem fel őt is,
mentsem meg ami benne van,
giliszták, gyökerek, békák, magok,
ez ad valamit a világnak,
ebből születik új,
ez éltet és épül,
mentsd meg a Földet!

És én csak nézek,
bambulok a kőkemény földre
ami alattam van és tart
és sír és könyörög, hogy mentsem
meg én. Én.
Aki fázik. Akit tartani kell,
mert egyedül még a világban sem tudok
önnönmagamtól állni.

Ő megment, én cserben hagyom,
Ő megtart, én rajta taposok.
Szükségem van rá,
én még sem csinálok semmit.
Csak hagyom, hogy időről időre
keményebb legyen,
hogy egyre több repedés fusson végig rajta,
hogy végül megnyíljon alattam,
de ő a végsőkig tart.

Én meg csak nézem, ahogy
 többé nem terem új,
ahogy lassan kipusztul minden,
miattam pusztul el minden.
Elpusztulok én is.