Azt mondtam egyszer, hogy örökké a barátod leszek.
Az örökké sok idő, pláne akkor, amikor soha sem látjuk egymást. Jó, persze összefuthatunk a buszmegállóban, falu rendezvényeken, az utcán. De ez nem az igazi.
Örülünk egymásnak, megkérdezzük, hogy vagy, jól köszi,és te, én is. Aztán elmegyünk, abban a tudatban, hogy hamarosan majd újra találkozunk.
Aztán persze elmennek a hülye hónapok, még a szél se fúj rólad híreket, pedig olyan jó lenne hallani rólad, tudni, hogy minden rendben, hogy élsz, hogy megéled, hogy boldog vagy.
Nehéz a múlttal összeegyeztetni a jelent, nehéz elfelejteni azt, ami megtörtént, és ennek fejében helyesen cselekedni, eldönteni, hogy mit szabad, hogy mi a helyes, mi a megfelelő távolság, amit minden körülmény között meg kell tartani, vagy egyszerűen csak hallgatni az ösztönökre, és minden további nélkül úgy viselkedni, mintha semminek sem lenne vége, mintha minden a régi lenne.
És azt hiszem ez a legjobb megoldás. Betartani azt a szót, hogy örökké.
Mert annak ellenére, hogy nem a mindennapjaim, de az életem része, és ha már egyszer megismertem, ha megtaláltuk a bizalmat, akkor a múlt, az elszakadt dolgok sem tudnak igazán elválasztani, vagy meg nem történtté tenni kettőnket.
Kezdetben persze ez is nehéz, elfogadni, hogy igenis nem kell mindent elengedni, mert nem kell, hogy minden megváltozzon, annak ellenére, hogy valami véget ért.
Az örökké sok idő, pláne akkor, amikor soha sem látjuk egymást. De egy hosszú szünet után, mikor végre találkozunk, és egy teljesen már ember szemébe nézek, mint akit eddig ismertem, és közben mégis ugyanazt látom, de valami más, és ez a más a legszebb dolog amit viselhet. Mert ez a más a bőrén, a szemében, a nevetésében tette az igazi önmagává, akkor úgy érzem, megérte várni erre a pillanatra.
Még akkor is, ha akkor láttam utoljára, bennem örökké az marad meg, aki ő valójában.
Akinek örökkét ígértem.
Az örökké sok idő, pláne akkor, amikor soha sem látjuk egymást. Jó, persze összefuthatunk a buszmegállóban, falu rendezvényeken, az utcán. De ez nem az igazi.
Örülünk egymásnak, megkérdezzük, hogy vagy, jól köszi,és te, én is. Aztán elmegyünk, abban a tudatban, hogy hamarosan majd újra találkozunk.
Aztán persze elmennek a hülye hónapok, még a szél se fúj rólad híreket, pedig olyan jó lenne hallani rólad, tudni, hogy minden rendben, hogy élsz, hogy megéled, hogy boldog vagy.
Nehéz a múlttal összeegyeztetni a jelent, nehéz elfelejteni azt, ami megtörtént, és ennek fejében helyesen cselekedni, eldönteni, hogy mit szabad, hogy mi a helyes, mi a megfelelő távolság, amit minden körülmény között meg kell tartani, vagy egyszerűen csak hallgatni az ösztönökre, és minden további nélkül úgy viselkedni, mintha semminek sem lenne vége, mintha minden a régi lenne.
És azt hiszem ez a legjobb megoldás. Betartani azt a szót, hogy örökké.
Mert annak ellenére, hogy nem a mindennapjaim, de az életem része, és ha már egyszer megismertem, ha megtaláltuk a bizalmat, akkor a múlt, az elszakadt dolgok sem tudnak igazán elválasztani, vagy meg nem történtté tenni kettőnket.
Kezdetben persze ez is nehéz, elfogadni, hogy igenis nem kell mindent elengedni, mert nem kell, hogy minden megváltozzon, annak ellenére, hogy valami véget ért.
Az örökké sok idő, pláne akkor, amikor soha sem látjuk egymást. De egy hosszú szünet után, mikor végre találkozunk, és egy teljesen már ember szemébe nézek, mint akit eddig ismertem, és közben mégis ugyanazt látom, de valami más, és ez a más a legszebb dolog amit viselhet. Mert ez a más a bőrén, a szemében, a nevetésében tette az igazi önmagává, akkor úgy érzem, megérte várni erre a pillanatra.
Még akkor is, ha akkor láttam utoljára, bennem örökké az marad meg, aki ő valójában.
Akinek örökkét ígértem.
