Néha van úgy, hogy azért nem mondunk ki dolgokat, mert nem akarjuk, hogy vége legyen. Inkább hallgatunk, sunnyogunk a kellemetlen kérdések elől, lezárjuk annyival
nem számít.
És el is hiszed, hogy nem fontos, a saját hazugságodat is igazzá formálod magadban, mert nem engedheted meg magadnak, hogy még egyszer úgy érezz, ahogy mindenki hiszi, hogy érezned kellene.
Zavaros ugye?
Én sem értem igazán, de talán csak nem akarom.
De eljön az a pillanat, amikor már nincs mit dédelgetni, amikor a kellemetlen kérdéseket már nem tudod hárítani, és akkor kénytelen vagy elgondolkodni.
Mi a fenét csinálok?
És akkor már magától értetődik minden. Adja magát, hogy megint hülyeséget csináltál, megint hagytad magad bekebelezni, hagytad magad elmerülni nem létező, ragadós érzelmekbe.
Mert már tudjuk mindannyian, ragaszkodunk.
Ragaszkodunk, mert újra gyerekek akarok lenni, vagy mert egy darabig feledni akarjuk azt, hogy hol is kellene lennünk. Ragaszkodunk, mert boldognak hisszük magunkat, hogy visszakaptunk valamit, de ezek csak délibábok.
Akarva akaratlanul is megvezetnek minket, mert naívak, és örök álmodozók vagyunk.
Vágyunk a tündérmesékre.
Az izgalmakra.
Arra, hogy szeressenek, még ha az nem is olyan, mint amilyen lenni tudna.
De kényelmes, mert ott van, és mehetsz oda, ha már nagyon egyedül érzed magad.
De aztán eltűnik, és talán sosem volt ott igazán.
És ez ott van benned, mert nem vagy hülye, de valahogy addig, amíg nem mondod ki, nem tűnik valóságosnak. Addig lebeghetsz a tudatlanságban, de egyszer úgyis eljön a zuhanás. És olyankor már nem vár lent semmi, hogy elkapjon.
Magad maradsz.
A kellemetlen, haszontalan érzéseiddel együtt persze.
De elvileg az ilyen dolgok elengedése után várnak ránk, a valódi, új élmények, amik újra felemelnek, és ha igazán szeretnek, akkor nem fogják hagyni, hogy lezuhanj, újra.
És ha valóban léteznek ezek a pillanatok az életben, akkor miért dagonyásznál tovább a múlt moslékában, ha egyszer újra lebeghetsz, és talán nem kell majd egyedül csinálnod.
Most talán nem.
