Igazságtalan, hogy a babák nem emlékeznek arra, amikor felsírva, vérrel és placentával beborított testtel napvilágott látva, először ráteszik az anyukájuk mellkasára, és az anyuka sír a boldogságtól, a megkönnyebbüléstől, az újszülött pedig csak ordít, mert kiszakították a megszokott, nedves kis környezetéből.
Pedig most már szemtől szemben lehet azzal, aki szeretettel nevelte őt magába, és ő mégis felháborodva, torka szakadtából üvölt.
Hát nem ilyen hálátlanak vagyunk sokszor, már kifejlett, tanult fejjel is?
Én néha ilyen vagyok.
De biztos vagyok benne, hogy te is.
Amikor mindent megkapunk, az anyukánk az utolsó energiájával is minket szolgál, panírozza a rántotthúst, hajnalban kel, hogy a kedvenc sütidet keverje, délután rohan veled a buszhoz, és előfordul, hogy mégsem úgy szólunk hozzá, ahogy kellene, nem fogadunk szót, csalódást okozunk, rossz kedvűek vagyunk.
Talán örökéletünkben először felsíró babák maradunk, mert hiába találkozunk az édesanyánkkal, soha nem leszünk már annyira közel hozzájuk, mint mikor bennük voltunk. Hát hogy is lehetnénk?
De ha szerencsénk van, utána kezdődik csak a valóság.
Mert megfoghatod a kezét, belenézhetsz a szemébe, puszit adhat az arcodra, és ami a legjobb, szorosan magához ölelhet, és akkor talán olyan közel kerülhetsz hozzá, mint az anyaméhben.
Mert olyankor biztos lehetsz benne, hogy amíg ő melletted van, semmi baj nem érhet.
Nálunk az a szokás, hogy lefekvéskor és felkeléskor is puszit adunk a szüleinknek. És ez nem teher, ez magától értetődő.
Természetes.
És nem megyek fel anélkül, hogy ne adtam volna jóéjt puszit az anyukámnak és az apukámnak, ha kell, megvárom, amíg a zuhany alatt állnak, vagy fogat mosnak, és reggel keresem őket, hogy szia anya, felébredtem, itt vagyok.
Van ahol ez nem szokás, olyankor furcsán nézek, és ők meg furcsán néznek, amikor látják nálunk az ellenkezőjét.
És szeretnék még ezer és ezer puszit adni nekik reggel és este, addig, ameddig csak megtehetem, és legszívesebben minden reggel így kelnék fel, de erre már nincsen lehetőségem.
Szeretnék újra olyan közel kerülni, az anyukámhoz, mint amikor még a pocakjában nevelkedtem, de nagyon örülök, hogy kibújtam onnan.
Lehet, hogy azért nem emlékszünk arra a pillanatra, amikor ráfektetnek minket a zilált, boldog anyukánk mellkasára, mert arra a hálátlan sírásra nem szabad építenünk.
Mert még, ha jobb helyre is kerültünk, követeljük a megszokást, amit olyan sokáig szerettünk. Toporzékolnánk is, csak olyankor még nem megy.
Az én anyukám egy nyolcszáz százalékos anya. És nem, nem tökéletes, de nekem az. És vannak hibái, de nem tud olyat tenni, ami miatt ne szeretném őt tiszta szívemből, még akkor is, ha ezt nem is tudom kimutatni mindig.
De ő az anyukám, és nem kívánnék helyette senki mást sem, mert ő egy igazi szuperanyu. Négyszer kétszáz százalékot ad nekünk, és mi a negyedét sem tudjuk neki még visszaadni.
De remélem egyszer sikerül.
( És ez persze az apukámra is érvényes, de hát ma csak anyáknapja van ).
