Tengermoraj

Igazságtalan, hogy a babák nem emlékeznek arra, amikor felsírva, vérrel és placentával beborított testtel napvilágott látva, először ráteszik az anyukájuk mellkasára, és az anyuka sír a boldogságtól, a megkönnyebbüléstől, az újszülött pedig csak ordít, mert kiszakították a megszokott, nedves kis környezetéből.

Pedig most már szemtől szemben lehet azzal, aki szeretettel nevelte őt magába, és ő mégis felháborodva, torka szakadtából üvölt.

Hát nem ilyen hálátlanak vagyunk sokszor, már kifejlett, tanult fejjel is?

Én néha ilyen vagyok.

De biztos vagyok benne, hogy te is.

Amikor mindent megkapunk, az anyukánk az utolsó energiájával is minket szolgál, panírozza a rántotthúst, hajnalban kel, hogy a kedvenc sütidet keverje, délután rohan veled a buszhoz, és előfordul, hogy mégsem úgy szólunk hozzá, ahogy kellene, nem fogadunk szót, csalódást okozunk, rossz kedvűek vagyunk.

Talán örökéletünkben először felsíró babák maradunk, mert hiába találkozunk az édesanyánkkal, soha nem leszünk már annyira közel hozzájuk, mint mikor bennük voltunk. Hát hogy is lehetnénk?

De ha szerencsénk van, utána kezdődik csak a valóság.

Mert megfoghatod a kezét, belenézhetsz a szemébe, puszit adhat az arcodra, és ami a legjobb, szorosan magához ölelhet, és akkor talán olyan közel kerülhetsz hozzá, mint az anyaméhben. 

Mert olyankor biztos lehetsz benne, hogy amíg ő melletted van, semmi baj nem érhet.

Nálunk az a szokás, hogy lefekvéskor és felkeléskor is puszit adunk a szüleinknek. És ez nem teher, ez magától értetődő.

Természetes.

És nem megyek fel anélkül, hogy ne adtam volna jóéjt puszit az anyukámnak és az apukámnak, ha kell, megvárom, amíg a zuhany alatt állnak, vagy fogat mosnak, és reggel keresem őket, hogy szia anya, felébredtem, itt vagyok. 

Van ahol ez nem szokás, olyankor furcsán nézek, és ők meg furcsán néznek, amikor látják nálunk az ellenkezőjét.

És szeretnék még ezer és ezer puszit adni nekik reggel és este, addig, ameddig csak megtehetem, és legszívesebben minden reggel így kelnék fel, de erre már nincsen lehetőségem.

Szeretnék újra olyan közel kerülni, az anyukámhoz, mint amikor még a pocakjában nevelkedtem, de nagyon örülök, hogy kibújtam onnan.

Lehet, hogy azért nem emlékszünk arra a pillanatra, amikor ráfektetnek minket a zilált, boldog anyukánk mellkasára, mert arra a hálátlan sírásra nem szabad építenünk.

Mert még, ha jobb helyre is kerültünk, követeljük a megszokást, amit olyan sokáig szerettünk. Toporzékolnánk is, csak olyankor még nem megy.

Az én anyukám egy nyolcszáz százalékos anya. És nem, nem tökéletes, de nekem az. És vannak hibái, de nem tud olyat tenni, ami miatt ne szeretném őt tiszta szívemből, még akkor is, ha ezt nem is tudom kimutatni mindig.

De ő az anyukám, és nem kívánnék helyette senki mást sem, mert ő egy igazi szuperanyu. Négyszer kétszáz százalékot ad nekünk, és mi a negyedét sem tudjuk neki még visszaadni.

De remélem egyszer sikerül.

( És ez persze az apukámra is érvényes, de hát ma csak anyáknapja van ).

Tudjátok, mostanában csak azt hallani az emberektől, hogy a karácsony elvesztette valódi értékét, hogy nem arról szól, amiről kellene, hogy mindenki csak a külsőségekre megy, az ajándékokra, a díszekre, a nagy kajákra...

Pedig ez szerintem csak tőled függ, mivel töltöd meg a szíved, amikor készülsz az ünnepekre!

Mert ezeket a dolgokat azért tartjuk meg, azért vannak ezek a napok, azért igyekszünk, hogy örömet szerezzünk a szeretteinknek, a körülöttünk lévőknek, vagy akár saját magunknak!

Azon töröd a fejed, hogy mivel lepd meg a szüleid, a gyerekeid, a barátaid, a testvéreid. Hogy milyen menü legyen az asztalon, mi az, amit mindenki szeret a családban, azért díszíted fel a házad, hogy jó érzés legyen oda belépni. Azért igyekszel, hogy elégedett arcokat láss, hogy elégedett legyen a szíved, hogy megmutasd, hogy mekkora szeretet van benned.

Nincs hó?! Nincs karácsonyi hangulatod?!

Hát csinálj magadnak kisanyám!

Még a vizsgákkal szuttyogtam, és az az egy dolog tartott életben, hogy itt van a Karácsony megint, eltelt egy újabb év, megint annyi minden megváltozott, és én még mindig élek, igen, még mindig boldog vagyok, még mindig haza tudok menni a családomhoz, és igen, végre vége lesz megint, és kezdődhet valami új!

Ezek  a szokások, amiket megtartunk, amiket évről évre viszünk magunkkal, és adjuk tovább, azok azért vannak, mert ezeknek a dolgoknak változatlanoknak kell lenniük! Persze nem mindig tökéletesek, van, hogy odaég egy adag süti, vagy éppen nem verődik fel a tejszínhab, nem sikerül időben fát venni, nem a legjobb ajándékot veszed, éppen elkaptad a hányás-hasmenés vírust, vagy nem sikerült minden szobát kitakarítani, nem számít. 

Az az egyetlen lényege, hogy van esélyed hazamenni, hogy vannak akik várnak rád, hogy együtt főztök, takarítotok a családdal, megnéztek egy filmet a tesókkal, elmentek a templomba, hogy együtt telizabáljátok magatokat, együtt töltitek az időt, hogy amíg a többiek ülnek és nevetnek, te feldíszíted a fát, hogy este lefekszel egyedül az ágyadban és azt mondhatod, hogy hálás vagyok.

Tudod, az, hogy te azt látod, hogy az emberek csak ontják a boldog karácsonyfás képeket, és azt gondolod, hogy ez mind csak álarc, mind csak mű fény és csillogás, és nem érted mire ez a nagy hajcihő, de az emberek ilyenkor érzik igazán, hogy élnek. Biztos, hogy egyik családban sincsenek zökkenőmentes ünnepek, de, ha már egy megható pillanat volt ebben a 3 napban, akkor beláthatod, hogy van értelme ezeket a hagyományokat szeretni és ápolni.

Nem tudom, ti, hogy vagytok vele, de én boldogan vártam ezt a pár napot. Mert azon kívül, hogy végre itt egy kis pihenés, örömet szerezhettem a családomnak és ők is nekem!

Például, idén sikerült végre vékony tésztájú linzereket sütnöm, és nagyon cuki kis szívecskék lettek.

Festettem pólót a tesóimnak, és másnap büszkén viselték, hogy mit kaptak este.

Azok a pillanatok, amikor szenteste körbeautózzuk a falut, hogy megnézzük, melyik ház lett feldíszítve a legcsicsásabban.

Vagy amikor az imaházban ülünk és az apukám megfogja a kezem, még akkor is, ha már 21 éves nagylány vagyok.

Amikor azon mosolyogsz, hogy a kutyátok nyakörvére egy hatalmas piros masni van akasztva, és boldogon ugrál előtted, és tudja magáról, hogy gyönyörűen áll neki.

Amikor  csak a keresztanyád kedvéért minden évben feltekered a kókusztekercset, mert tudod, hogy az a kedvence.

Amikor a mamád agyoncsókolgat, mert készítettél neki egy mécsest, és oda rakja a szekrényre a többi ajándéka mellé, amiket az évek során kapott tőled.

Amikor este autóztok hazafele, és hangosan szól a Halleluja, és te együtt énekeled az anyukáddal,meg a húgoddal, és konkrétan kiráz a hideg.

Amikor bekapcsoljátok a tévét, és az ezer éves Mary Poppins megy, amit már egyébként legalább húszezerszer láttatok, és tátott szájjal, és öblös kacagással bámuljátok, mintha ez lenne az első.

Aztán napokig a kéményes dalt dúdoljátok mindannyian.

Amikor az unokatesód babáját nézegetheted, és szagolgathatod a cuki babaillatát, és ringhatsz vele.

Amikor az öcsédet elviheted, hogy meglepje egy kis ajándékkal a kis kiszemeltjét.

Amikor azt gondoltad már, hogy az életed fenekestül felfordult, és még sem érzel hiányt magadban.

Amikor a tökéletlenség ellenére is, azt érzed, hogy semmiért nem adnád oda azt, amid van.

Na ezekért a pillanatokért szeretem igazán a Karácsonyt a családommal! :)