Tengermoraj

Szóval néha úgy érzed, hogy nehezedre esik az élet, amikor olyan bajokat dob a nyakadba a mindenség, amitől úgy érzed magad, mint az utolsó porszem?

Hát engedd meg, hogy elmondjak neked valamit, én pontosan így érzem magam napok óta.

És nem azért, mert nem tettem meg mindent ahhoz, hogy próbáljam megállni a helyemet, hanem azért, mert az élet, a társadalom, amiben élünk, kibaszottul nem igazságos.

Sőt, hogy úgy fogalmazzak, igyekszik mindig mindenki a saját malmára hajtani a vizet.

És te, ahogy én is, csak azok a kis őrlőbe jutott ebihalak vagyunk, akik úgy érzik, innen nincs menekvés.

De talán van.

Nem untatnálak titeket sok szempontból most a saját történetemmel, főleg azért, mert talán jogi problémákba ütköznék, amit nem szeretnék mindezek után magamnak tulajdonítani, de tudnotok kell, hogy én próbálkozom.

Próbálok megállni a saját lábamon, immár vészesen közeledve a harminchoz, de még mindig úgy érzem, hogy semmit nem értem el. És bármerre próbálok utat vágni magamnak, csak ezekbe a falakba ütközöm.

És ez kurva szar érzés.

Nem csak azért, mert sokat tanultam az évek során, sokfelé megfordultam, kutatva, alagutakat ásva magam előtt, hogy végre rájöjjek mi is, vagy ki is vagyok valójában.

És itt vagyok, megint, tehetetlenül, tanácstalanul az életem elején, és nem tudom hova menjek.

És lehet, hogy nem, de úgy érzem ez rendben van.

Mert annyi minden változik napról napra a világunkban, saját magunkban, az életünkben, hogy csoda is lenne, ha helyet találnánk magunknak ilyen könnyen.

Persze a gyerekkori énem most kérdően néz rám a 2000-es évekből, hogy de hát mi a jó eget csinálsz, nem erről volt szó, úgy volt, hogy mostanra már lesz férjed, jó munkád, gyereked, egy biztos pontod az életedben.

És ha magamban nem is, de másokban megtaláltam ezt a biztos pontot.

Amit nem önmagamnak köszönhetek, de valahogy, ahogy mindig is, ez az, ami kicsit előre visz engem. Amitől úgy érzem, érdemes napról napra felkelni.

Az én életem nem szar, rengeteg minden van, amiért hálát adhatok, mégis úgy érzem, hogy legszívesebben kirohannék innen, és üvöltenék, amilyen hangosan csak tudok, hogy mégis mi ez az egész.

Azonban, ahogy mint mindig, a legfontosabb dolog, amit magaménak tudhatok:

Azok az emberek akik körül vesznek.

Engem ez éltet, hogy tudom, vannak akik szeretnek.

Annak ellenére, hogy milyen vagyok, annak ellenére, hogy sok velem a baj, annak ellenére, hogy nem tudom, ki az, akit szeretnek valójában.

Rengeteg kérdőjel van a fejemben, a lelkemben magammal kapcsolatban, de abban mindig biztos voltam, hogy a legfigyelemre méltóbb emberek az enyémek.

Akik úgy szeretnek engem, ahogy nem vagyok.

És nem akarok ömledezni, vagy közhelyekkel dobálózni, de az élet, végülis ebből áll, nem?

Hogy nem kell egyedül csinálnunk semmit sem.

Jobbik esetben persze.

És csak szeretném, hogy tudjátok, próbálkozni oké.

Rendben van, ha nem megy minden úgy, mint a karikacsapás, ha te megtettél mindent azért, hogy előrébb kerülj, akkor ki, az, aki ítélkezzen feletted?

Senki.

És ez a legfontosabb, hogy te tudd, amit éppen csinálsz, amibe éppen beletörődsz, vagy éppen kitörsz belőle, az csakis rád tartozik, és senki másra.

Ha ez megnyugtat, én sem tudom, most merre tovább.

De nem kell, hogy egyedül cipeljem ezt a sok szart, van, amit letehetek belőle bátran a földre, és azt mondjam, nincs rá szükségem.

Az élet szar, de valahogy mégis találunk benne valamit, amiért érdemes talpon maradni.

És nekem ezek Ti vagytok!

Pár nappal ezelőtt kezdetét vette az, amit szerintem sokan, beleértve engem is, nem hittünk el: hogy bekövetkezhet a kimondhatatlan. És nem azért, mert elképzelhetetlen lett volna, hanem mert annyira bizakodó, és naiv fiatal felnőtt vagyok, hogy bíztam a felelősséggel bíró vezetők emberségében.

Tulajdonképpen rémes, hogy a háború fogalmával csak most foglalkozom először, hiszen sajnos folyamatosan vannak országok, akik fegyveres harcban állnak egymással, mint például Etiópia, Afganisztán, Irán, Haiti, és a többi, de egyáltalán nem kevésbé fontos hely.

És mégis mi az oka annak, hogy ez most olyan rosszul érint engem?

Elsősorban azért, mert két barátom is Ukrajnából származik, az egyikük éppen Kijev metróaluljárójában próbálja átvészelni a támadásokat az orosz katonáktól, reménykedve abban, hogy az ukrán harcosok meg tudják védeni független országukat.

Ez a lány, aki az egyik legpozitívabb, legörömtelibb, legöneztelenebb ember, akivel életemben találkoztam, most éppen nem alszik már napok óta, mert attól retteg, hogy többet nem ébred fel. Ő azt írta saját magáról, hogy az a lány, akiről fentebb írtam, többet nem létezik, mert teljesen megváltoztatták a történtek.

A félelem. A bizonytalanság. A háború.

A másik fiúról napokig nem hallottunk semmilyen hírt, ma reggel viszont megkönnyebbültünk, mert életben van, viszont az, amit írt, egy percig sem volt megnyugtató.

• Nem, nem vagyunk jól.
• Nem, a családunk nincs biztonságban.
• Nem, ennek nem lesz hamarosan vége, ebben kár is reménykedni.
• A városomban az utak és a hidak le vannak rombolva, nincs hova menekülni
• Senki nem szereti azokat az embereket, akik gyilkolnak, de ők azt kapják majd, amit megérdemelnek: Karmát.

De kitartanak. És bíznak a saját országukban, bíznak a körülöttük lévőkben, bíznak bennünk.

​

Nem szeretnék most belemenni jobban a politikai dolgokba, hogy mit miért, kit kicsoda, hányan hova, mert ez nem az én reszortom, de szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a háború N.E.M. O.K.É.!

Embereket ölni embertelenség!

Lerombolni egy teljesen független országot nincs rendben!

El sem merem képzelni, mit éreznék, ha egyik hajnalban arra kelnék, hogy egész Budapest a vészvédelmi szirénáktól zúg. Milyen félelem uralkodna el nem csak rajtam, de mindenki máson, aki szeret valakit, az életét, saját magát.

És igen, ez a másik oka, hogy ennyire szarul érint ez engem, minket, hiszen a határ kb. 300 km-re van tőlünk. Hívhattok önzőnek, elfogadom.

Sehol a világon nem lenne szabad, hogy bárki is fegyvert fogjon, hogy bárkinek is az életéért kelljen küzdenie, azon kívül, hogy nap, mint nap meg kell dolgoznia a mindennapi kenyeréért. (Ami mondjuk szintén nincs rendben, de az másik téma)

Azok, akik azt harsogják az interneten, hogy ja, de hát megérdemlik, meg Ukrajna így meg úgy, diktatúra a köbön, nekünk semmi közünk ehhez, Putyin nyerjen, kapjuk vissza Kárpátalját, azoknak üzenem:

Csak egy percre gondolj bele abba, hogy mi történne akkor, ha neked kellene magad mögött hagyni a rengeteg pénzt beleölt albérletedet, vagy lakáshiteles ingatlanodat, leköltözni a metróalagutakba, hajléktalanként azon reménykedni, hogy egyszer minden a régi lesz.

Végignézni, ahogy lerombolják az otthonodat, a helyeket, amikhez emlékek, sikerek, erőfeszítések fűznek.

És ezek csak a materiális dolgok, az emberi egzisztenciához tartoznak.

Gondolj bele abba, ha nem tudnád megakadályozni, hogy a saját fiadat, testvéredet, szerelmedet, barátodat, apukádat behívják, hogy harcoljon a hazájáért, vagy ne adj isten éppen te vagy az, akit erre köteleznek.

Gondolj bele abba, hogy ezek a szörnyűséges dolgok itt vannak mellettünk, az egész világban, és te tehetetlen vagy.

Vagyis ne gondolj bele, mert óriási gombóc lesz a torkodban, és a szorongásod napokig kitarthat.

De azért szedjétek már össze magatokat!

Számít, hogy Kárpátalján magyarok vannak?

Számít persze, de nem csak azért, mert ők is magyarok, hanem azért, mert ők is emberek!!!

Ember a magyar, ember az ukrán, ember az orosz, ember az afgán, az etiópiai, a zsidó, a kövér, a meleg, a sárga, a fekete, még Putyin is az.

És embereket ölni NEM OKÉ.

Rombolni, támadni azok szoktak, akik gyengék belül.

Koncentráljatok a jelenre, magatokra, a jövőre, egymásra!

Nekem is lesz egy fontos interjúm holnap, most már arra fogok készülni, az élet előre halad, de képtelen voltam addig másra figyelni, amíg nem adtam ki ezt a feszültséget magamból.

Persze azokon a dolgokon kell aggódnunk, amikre befolyásunk van, de attól nem kell csukott szemmel elmenni, hogy ja bocs, nem láttam semmit.

Hisz emberek vagyunk.

Imádkozzatok azért, hogy vége legyen, hogy jó döntéseket hozzanak, hogy ne legyen több vérontás, megtorlás, robbantás. Ha tehetitek adományozzatok, ha nem, akkor adjatok hangot!

U.i.: Arról nem is beszélve, hogy sokan vagyunk, akik szívében magyar katonák, rendőrök különleges helyet foglalnak el, és számítani lehet rá, vagy már van is ilyen, hogy nekik is fel kell venniük a legerősebb páncéljukat, és helyt kell állniuk a parancsoknak. Összeszorul a szívem, és szörnyű belegondolni, hogy bajuk lehet. Így, ha van Isten, én minden gondolatomat rájuk is irányítom!

Vannak olyan évek, amiben úgy érezzük magunkat, hogy csak a sodrással haladunk, lefelé, és nem vagyunk képesek irányítani a velünk történő dolgokat.

Emlékszem, tavaly úgy álltam 2018 végén, hogy ez egy szar év volt, és semmi érdemleges dolog nem történt velem.

És most, amikor megint eltelt egy év, hasonló gondolatok jártak a fejemben. És akkor azt gondoltam, nem lehet, hogy még egy év semmiként telt el. Hogy nem alkottam semmi maradandót, nem fejlődtem, hogy még mindig a múltamban keringek.

És igazam van, ez nem lehetséges.

És nem is így történt.

Ugyanis 2019-ben is körülvettek azok az emberek, akiket szeretek, és akikre számíthatok. 

Megismertem új személyeket.

Találkoztam régi ismerősökkel.

Ott voltam én is, amikor szükség volt rám.

Nyitottabb lettem a körülöttem lévő dolgok iránt.

Már nem esik nehezemrem,hogy beszélgessek idegenekkel.

Túléltem egy motorbalesetet.

Felvettek a Lurkókhoz.

Megnyertem az Új-Zélandi pályázatot.

És az év utolsó napján, leadtam a novellás kötetemet, hogy kiadják E-book könyvként.

Sikerült nehéz döntéseket meghoznom, és tanulnom a hibáimból, még ha azok olykor nagyon meg is bántottak.

És néha persze feleslegesnek is éreztem magamat, gyötrődtem azon, hogy miért vagyok, és ki vagyok egyáltalán, de ezek a gondolatok csak még jobban megerősítettek abban, hogy küzdeni jöttünk a világra, és aki feladja, soha nem érhet el oda, ahol lennie kell.

És én hálás vagyok ezekért a küzdelmekért.

Mert olyan helyre juttatnak el, amiről nem is álmodtam. És ezek a küzdelmek azok, amik fenekestül felfordítják az ember világát. És nem könnyű ezeket elkezdeni, mert rohadt félelmetes tud lenni a változás. De, ha igazán élni akarsz, akkor megléped őket, mert a legtöbbet akarod kihozni az életedből, és talán elvezet oda, amikor év végén akkor sem fogod rosszul érezni magad, ha semmi kiemelkedőre nem tudsz visszagondolni. Egyszerűen csak elégedett leszel azzal, amid van. És hálát adsz érte.

Habár én még nem vagyok ott ahol lennem kell, hálás vagyok mindenért, ami velem történt 2019-ben, mert mindent valahogy fel tudtam használni.

És a leghálásabb azért vagyok, hogy annyian szeretnek engem. Ez az, ami miatt leginkább megéri nekem felkelni nap mint nap.

Köszönöm Nektek!

Az élet egy kis sunyi ribanc, és nem köti az orrodra, mi fog a következő pillanatban történni.

2019 nem a legjobb volt, de hiszem azt, hogy a legjobb éveim még ezután jönnek.

2020 pedig sok szempontból különleges lesz.

Én pedig mindent megteszek azért, hogy szeressem is.

Igazságtalan, hogy a babák nem emlékeznek arra, amikor felsírva, vérrel és placentával beborított testtel napvilágott látva, először ráteszik az anyukájuk mellkasára, és az anyuka sír a boldogságtól, a megkönnyebbüléstől, az újszülött pedig csak ordít, mert kiszakították a megszokott, nedves kis környezetéből.

Pedig most már szemtől szemben lehet azzal, aki szeretettel nevelte őt magába, és ő mégis felháborodva, torka szakadtából üvölt.

Hát nem ilyen hálátlanak vagyunk sokszor, már kifejlett, tanult fejjel is?

Én néha ilyen vagyok.

De biztos vagyok benne, hogy te is.

Amikor mindent megkapunk, az anyukánk az utolsó energiájával is minket szolgál, panírozza a rántotthúst, hajnalban kel, hogy a kedvenc sütidet keverje, délután rohan veled a buszhoz, és előfordul, hogy mégsem úgy szólunk hozzá, ahogy kellene, nem fogadunk szót, csalódást okozunk, rossz kedvűek vagyunk.

Talán örökéletünkben először felsíró babák maradunk, mert hiába találkozunk az édesanyánkkal, soha nem leszünk már annyira közel hozzájuk, mint mikor bennük voltunk. Hát hogy is lehetnénk?

De ha szerencsénk van, utána kezdődik csak a valóság.

Mert megfoghatod a kezét, belenézhetsz a szemébe, puszit adhat az arcodra, és ami a legjobb, szorosan magához ölelhet, és akkor talán olyan közel kerülhetsz hozzá, mint az anyaméhben. 

Mert olyankor biztos lehetsz benne, hogy amíg ő melletted van, semmi baj nem érhet.

Nálunk az a szokás, hogy lefekvéskor és felkeléskor is puszit adunk a szüleinknek. És ez nem teher, ez magától értetődő.

Természetes.

És nem megyek fel anélkül, hogy ne adtam volna jóéjt puszit az anyukámnak és az apukámnak, ha kell, megvárom, amíg a zuhany alatt állnak, vagy fogat mosnak, és reggel keresem őket, hogy szia anya, felébredtem, itt vagyok. 

Van ahol ez nem szokás, olyankor furcsán nézek, és ők meg furcsán néznek, amikor látják nálunk az ellenkezőjét.

És szeretnék még ezer és ezer puszit adni nekik reggel és este, addig, ameddig csak megtehetem, és legszívesebben minden reggel így kelnék fel, de erre már nincsen lehetőségem.

Szeretnék újra olyan közel kerülni, az anyukámhoz, mint amikor még a pocakjában nevelkedtem, de nagyon örülök, hogy kibújtam onnan.

Lehet, hogy azért nem emlékszünk arra a pillanatra, amikor ráfektetnek minket a zilált, boldog anyukánk mellkasára, mert arra a hálátlan sírásra nem szabad építenünk.

Mert még, ha jobb helyre is kerültünk, követeljük a megszokást, amit olyan sokáig szerettünk. Toporzékolnánk is, csak olyankor még nem megy.

Az én anyukám egy nyolcszáz százalékos anya. És nem, nem tökéletes, de nekem az. És vannak hibái, de nem tud olyat tenni, ami miatt ne szeretném őt tiszta szívemből, még akkor is, ha ezt nem is tudom kimutatni mindig.

De ő az anyukám, és nem kívánnék helyette senki mást sem, mert ő egy igazi szuperanyu. Négyszer kétszáz százalékot ad nekünk, és mi a negyedét sem tudjuk neki még visszaadni.

De remélem egyszer sikerül.

( És ez persze az apukámra is érvényes, de hát ma csak anyáknapja van ).

Néha van úgy, hogy azért nem mondunk ki dolgokat, mert nem akarjuk, hogy vége legyen. Inkább hallgatunk, sunnyogunk a kellemetlen kérdések elől, lezárjuk annyival

nem számít.

És el is hiszed, hogy nem fontos, a saját hazugságodat is igazzá formálod magadban, mert nem engedheted meg magadnak, hogy még egyszer úgy érezz, ahogy mindenki hiszi, hogy érezned kellene.

Zavaros ugye?

Én sem értem igazán, de talán csak nem akarom. 

De eljön az a pillanat, amikor már nincs mit dédelgetni, amikor a kellemetlen kérdéseket már nem tudod hárítani, és akkor kénytelen vagy elgondolkodni.

Mi a fenét csinálok?

És akkor már magától értetődik minden. Adja magát, hogy megint hülyeséget csináltál, megint hagytad magad bekebelezni, hagytad magad elmerülni nem létező, ragadós érzelmekbe.

Mert már tudjuk mindannyian, ragaszkodunk. 

Ragaszkodunk, mert újra gyerekek akarok lenni, vagy mert egy darabig feledni akarjuk azt, hogy hol is kellene lennünk. Ragaszkodunk, mert boldognak hisszük magunkat, hogy visszakaptunk valamit, de ezek csak délibábok.

Akarva akaratlanul is megvezetnek minket, mert naívak, és örök álmodozók vagyunk.

Vágyunk a tündérmesékre. 

Az izgalmakra.

Arra, hogy szeressenek, még ha az nem is olyan, mint amilyen lenni tudna. 

De kényelmes, mert ott van, és mehetsz oda, ha már nagyon egyedül érzed magad.

De aztán eltűnik, és talán sosem  volt ott igazán.

És ez ott van benned, mert nem vagy hülye, de valahogy addig, amíg nem mondod ki, nem tűnik valóságosnak. Addig lebeghetsz a tudatlanságban, de egyszer úgyis eljön a zuhanás. És olyankor már nem vár lent semmi, hogy elkapjon.

Magad maradsz.

A kellemetlen, haszontalan érzéseiddel együtt persze.

De elvileg az ilyen dolgok elengedése után várnak ránk, a valódi, új élmények, amik újra felemelnek, és ha igazán szeretnek, akkor nem fogják hagyni, hogy lezuhanj, újra.

És ha valóban léteznek ezek a pillanatok az életben, akkor miért dagonyásznál tovább a múlt moslékában, ha egyszer újra lebeghetsz, és talán nem kell majd egyedül csinálnod.

Most talán nem.