Tengermoraj

Mindenkinek van egy terve.

Vagyis legalább egy.

Amiket általában a gimnázium után felállítunk magunk elé, bemérjük a célt, hogy na, oda kell eljutni, egy centivel sem hátrébb, vagy éppen előrébb. 

Elhatározzuk, hogy 23 évesen lediplomázunk az elsőre kiválasztott szakon, ahova elsőre felvettek, elhelyezkedünk olyan munkahelyre, ami szigorúan kapcsolódott az elvégzett egyetemhez, 25 évesen megvesszük az első közös házat, vagy lakást, 26 évesen gyereket szülünk a férfinek, akivel már legalább 22 éves korunk óta együtt vagyunk. Aztán elkészült a nagy mű igen, a kép pihen, az alkotó meg egy életre megutálja magát és az életet.

Mert, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Foggal, körömmel ragaszkodni akarunk az elképzeléseinkhez, amikor az élet teli torokból üvölt nekünk, FORDULJ MÁR MEG, TE BAROMÁLLAT!

És mi mégis inkább előre mennénk, leszegett fejjel, megtört háttal, üres lélekkel.

Mert meg akarunk felelni másoknak.

Mert félünk, hogy csalódást okozunk.

Mert kevesebbnek érezzük magunkat.

Mert kudarcot vallunk önmagunkkal szemben.

De ez hülyeség.

Miért kellene csak azért végig szenvedni egy iskolát, mert mondjuk a 3 diplomás barátom anyukája, mindig azt kérdezi, még nincs meg az első diplomád sem?

Miért kellene leélni az életünket egy olyan kapcsolatban, ami teljesen megnyomorít minket, felismerhetetlenre zúz, és olyanokra késztet, amik már nem ránk vallanak, csak azért, hogy az emberek ne ítéljenek el a faluban, vagy hogy a gyerekeknek jobb legyen. Hogy lehetne jó a gyerekednek, ha Te boldogtalan vagy?

Miért kellene azzal foglalkoznunk, amit tanultunk, miért ne tanulhatnánk új dolgokat, jelentkezhetnénk új állásokra, kezdhetnénk újra a karrierünket?

Miért akarjuk tökéletesre az életünket?

Miért ne lehetne kicsit átírni az egészet?

Miért ne csavarhatnánk meg a világunkat ötször, csomózhatnánk össze, és aztán, ha eljön az ideje, miért ne bonthatnánk ki újra?

Mit ér a szaros kis életünk, ha úgy ússzuk végig, hogy közben körül sem néztünk, még ha a célt el is értük, miért lennénk boldogok,ha sosem voltunk azok?

Mi a faszt jelent egyáltalán igazán boldognak lenni? 

És a picsáért hajtunk érte ennyire?

És ki van itt a Földön bárki is, aki megmondhatná Neked, hogy hogyan, és mitől legyél boldog?

Hát megmondom!

Te vagy.

Az életed felett, Te vagy, aki bármilyen döntést hozhat, aki formálhatja, eldobhatja, megragadhatja ezt a kibaszott szempillantást, amit talán életnek hívunk.

Én már nem tudom mi is ez az egész.

Rossz játék.

Macskafogó.

Vagy orosz rulett.

Már részegen sem látni a körvonalakat.

Labirintus  talán.

Mindenesetre ide-oda kapkodom a fejem, hogy megússzam a boldogságom, meg a célokat valahogy közelebb, de magasabbra tegyem, de valahogy sehogy sem akar összejönni. 

De ha majd fekszem a halál ágyán, arra akarok gondolni, hogy úgy éltem, ahogy kellett. 

Összegubancolódva, egymásba forrva, de végül kiegyenesedve, mert az enyém volt.

Francba a tervvel!

Újratervezés.

Ugye látod magad előtt a Blaha Lujza téri aluljárót vasárnap este?

Orrodban érzed a húgy és aldehid szagot?

Te is iszkolsz néha a metró felé,vagy a következő feljáróhoz?

Igen, én is.

Nap, mint nap elmegyünk ugyanazok az emberek mellett, és vajon, hányszor gondolunk abba bele, hogy ezek az ,,ismerős idegenek", miért élnek az utcán?

Nem fogok mutogatni senkire sem, viszont én magamra szegezem az ujjam.

Én tipikusan az az ember vagyok, akire könnyű hatni egy kis félrebeszéléssel, könnyű hatni kétségbeesett nézéssel, de az évek alatt igyekeztem megedződni, és sokszor fel sem veszem a szemkontaktust, megyek céltudatosan előre, mert nem érdekel, mert félek, mert nem akarom, hogy fájjon.És egyszerre vagyok az az ember, aki sétál két banánnal az aluljáróban, és amikor utána szól egy néni, hogy adjak neki pénzt, gondolkodás nélkül rávágja, tetszik kérni az egyik banánomat?

De nem könnyű eljátszani ezt mindenkivel, aki kér.

És valószínűleg nem azért, mert én egy szívtelen dög vagyok, hanem mert nap mint nap belebotlok (persze más is), olyan emberekbe, akiknek szükségük van

Bármire.

Ételre

Piára

Ruhára

Pénzre

Otthonra

Emberségre.

,,Szégyenkezve néz fel rám két hajléktalan, ahogy megyek át a Vörösmarty utcán, a járda szélén ülve egyikük épp meghúzta a minősíthetetlen, ám kétségkívül olcsó flakonos bort, én pedig arra gondolok, mindez nem az ő, hanem a mi szégyenünk. (igen,az enyém is.)" /Kabai Lóránt/

Több millióan vagyunk a Földön, és bármennyire szeretnénk, nem tudunk mindenkinek adni. Nem tudunk mindenkit megmenteni, és ez nem is igazán a Mi feladatunk. 

Az emberek nem jókedvükből élnek az utcán, nem azért fekszenek le a hideg kőre, mert jót tesz a hátukra, és nem azért próbálják önteni magukba a piát és a drogokat, mert ez annyira jó buli. 

Hanem mert így elviselnek.

Ezek az emberek kikényszerülnek a szabad ég alá. Ha nyár van, ha tél. 

Azt nem állíthatom, hogy mindenki önhibáján kívül jut erre a sorsra, de nagyon sokan, tényleg, túl sokan lesznek azért hajléktalanok, mert ez a szar ország élhetetlen. 

Mert nem tudják fizetni a lakbért.

Mert kirúgják a munkahelyéről.

Mert mélyre küldte az élet.

És ahelyett, hogy változást hoznának ezeknek az embereknek az életében, változás helyett, változtatást tesznek, és azt is elveszik tőlük, ami nincs is nekik:

az otthont.

Mert igen, ez a nagy büdös helyzet, hogy ezeknek az embereknek, a "na most már ideje hazamenni", azt jelenti, hogy visszamegy a kijelölt kapualjba, a megszokott aluljáró, megszokott négyzeteire, a hierarchia által meghatározott padra. 

És aztán...

És aztán vagy túlélik az éjjelt, vagy nem.

És ki foglalkozik velük azután?

Te biztosan nem.

És valószínűleg én sem.

De a legnagyobb baj, hogy az ország sem.

"Nem hogy otthonunk, hazánk se legyen?!"

Hát nagyon így áll a harcihelyzet.

Az a legelkeserítőbb, hogy egyre inkább ez jellemzőbb Magyarországra. A problémákat nem megoldani kell, hanem elásni. 

Kezdjük a leggyengébbekkel.

Ássuk el mindet!

,,A gonosz hatalom az embert tünteti el, a tisztességes az embertelenséget!"       (Bruck András)

De remélem tudod, hogy mi leszünk a következők.

Molnár Péter, egy mondattal elmondott mindent, amit érdemes ízlelgetni, ha a holnaptól érvénybelépő határozat elindul:

,,Te is lehetsz hajléktalan"

Ragaszkodunk.

Ragaszkodunk megszokásokhoz, emberekhez, szavakhoz, napi rutinokhoz, elvekhez. 

Ragaszkodunk, mert ezek a dolgok azok, amik megalkotnak minket, jellemzőek a napjainkra, a viselkedésünkre. 

De néha eljön az a pillanat, amikor ezeket a megszokott,bevált dolgokat egyszerűen csak el kell engedni.

Nem mintha egyszerű lenne.

Mert egyszerű nap, mint nap ugyanazt a jóízű kávét lefőzni, ami elindítja a napot. 

Egyszerű megvenni ugyanazt a sampont, aminek imádod az illatát.

Egyszerű ugyanazokkal az emberekkel találkozni, körbe venni velük magunkat, akiket szeretünk, és elfogadtunk.

De rohadtul nem könnyű, elengedni azokat a dolgokat, amiket még ha imádtunk is egyszer, valamilyen oknál fogva, az életünk mégis követeli a változást.

Felkelhetsz úgy egy reggel, hogy basszus, le kell vágatni a hajam. De nem csak a végéből egy picikét, nem. Le akarsz vágatni belőle annyit, hogy a szinte derekadig érő hajad, már csak a válladig érjen. És lehet, hogy félsz tőle, de ott van benned az az izgalom, hogy úristen, vajon, hogy fogok kinézni.

Aztán felhívod a fodrászod, kérsz egy időpontot, és elindítod  azt a folyamatot, ami változást fog hozni. 

Pitiáner dolognak tűnik, hisz ez csak haj, úgyis megnő újra. Nincs jelentősége.

De mégis van. 

Nem feltétlen azért, mert meg fog változni a külsőd, de már az, hogy elhatároztad azt, hogy egy megszokott dolgot, lecserélsz valami újra... Na ez a nagy dolog.

Ezeket a döntéseket nem könnyű meghozni.

Mert miért is cserélnénk le a bevált dolgokat ismeretlenre? Miért kísérletezünk az újjal, amiben nem is lehetünk biztosak?

Millió oka lehet.

De a legfőbb talán az, hogy emberek vagyunk. 

Emberek, akik kibaszottul vágynak arra, hogy az életük rendezett legyen, hogy legyenek benne biztos pontok, és mégis, ezentúl is vágyunk az újra.

Vágyunk egy új ruhára, új munkahelyre, új barátokra, új ételekre, új helyekre, új zenékre, új élményekre.

Mert mi lenne akkor, ha egy idő után semmi sem változna körülöttünk...Ugyanúgy, ahogy az évszakok átváltanak egymásba, a megszokott utcák sem néznek ki kétszer ugyanúgy, és talán ezért van az, hogy nehezebb becsavarodni. Mert hiába kell végigsétálnod ugyanazokon az utcákon hónapokon keresztül, valami mindig változni fog. Minden reggel mások lesznek az emberek, más lesz a kedved, a hozzáállásod a naphoz, más lesz az időjárás, más lesz a forgalom.

Az a baromi nagy ég is, szinte másodpercenként változik, és ámulva bámulod, hogy ez mégis, hogy lehetséges. 

Nem könnyű meghozni ezeket a változtatásokat. 

Kurvára nem könnyű kivenni valakit az életedből, csak azért, mert nem értettétek meg egymást, vagy elmúlt az az érzés, ami még az elején bennetek volt, vagy egyszerűen csak kurvára nehéz elfogadni azt, hogy valami nem működik.

Mert nemrég, még az volt a változás, hogy belekerült valaki az életedbe, és úgy érezted, hogyha nem teszed meg, akkor életed végéig bánni fogod, de az is lehet, hogy hezitáltál, mert mindig megvan az esély arra, hogy az egész balul fog elsülni. 

De azért megpróbálod. 

Mert vágysz rá, vágysz az adrenalinra, vágysz az érzésekre, vágysz arra a kibaszott újra.

De nem csak te.

Mindenki.

Aztán a vége lehet az lesz, majd, hogy siratni fogod a levágott hajadat a fodrászüzletben, de az is lehet, hogy soha nem tapasztalt megkönnybülést fogsz érezni, miután lehullottak rólad a fürtök.

Lehet, hogy egy reggel úgy kelsz fel, hogy elfogyott a tej, és anélkül kell meginnod a kávéd.

Lehet, hogy a boltban nem lesz a kedvenc illatú samponod.

És az is lehet, hogy azoknak az embereknek, akiket megszerettél és elfogadtál, egyszerűen el kell menniük.

És Te mit csinálsz?

Megteheted azt, hogy reggel nem iszol kávét és majd útközben veszel, vagy megihatod tej nélkül.

Vehetsz más illatú sampont.

Aztán lehet tetszeni fog.

De az is lehet, hogy nem. Akkor is okosabb, és tapasztaltabb leszel. Következőleg tudni fogod, hogy mit nem szeretnél, mire nincs szükséged.

Vagy éppen mire van.

Egyet biztosan tudok mire van szükségünk:

változásra.

Ki ne esett volna még bele a hazugság által kialakított puha, ám ármányos kényelembe, amikor már kénytelen vagy egymásra halmozni a füllentéseket, csak, hogy sikerüljön alátámasztani, a már kitalált "valóságot".

De vajon mikor fogsz belefulladni?

Sokat gondolkodom azon, hogy milyen okból is kezdünk el kitalálni, vagy átformálni tényeket?

A legjobb és egyben legbénább szöveg "nem akartam fájdalmat, vagy csalódást okozni neked..." tehát logikus, hogy a kíméletes palánkon átbaszásra szavazunk, mert könnyebb, és senki sem sérül.

Csak, hogy vannak ezek a jó kis mondások, amit utáltam, ha anyukám gyerekkoromban a fejemhez vágott

A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sántakutyát.

Nem engem, hanem magadat csapod be.

satöbbisatöbbisatöbbi.

Pedig nekem is csak az volt a célom, hogy fent tartsam a szüleim, és a köztem lévő bizalmat és szeretetet, és a világért sem akartam őket megbántani azzal, hogy mondjuk rosszul viselkedtem.

Hát nem kegyes hazugság ez is? Akkor mégis miért vettek elő miatta...

Aztán hazudunk azért is, hogy a saját malmunkra hajtsuk a vizet, hazudunk, hogy valakit bemárthassunk és visszahúzzunk, hazudunk, mert egyszerűen csak ciki valami, de legfőképp hazudunk akkor, amikor már tükörbe sem merünk nézni a szégyentől, mert tudjuk, hogy az, amit tettünk, vagy éppen még most is teszünk, az tulajdonképpen megbocsáthatatlan.

Ezért csak úszunk az árral.  Úszunk, mert ha nem tennénk, szembe kellene néznünk a bűnnel, azzal minden felszínre kerülne, és ki tudja, hogy el tudnánk-e fogadni a következményeket.

És ugye, mi kibaszott gyávák vagyunk.

Ezért csak úszunk, és szemrebbenés nélkül hazudunk másnak, és, ahogy anyukám mondja mindig, hazudunk magunknak. 

Meggyőzzük saját magunkat, hogy az amit teszünk, az úgy helyes, és már különbséget sem tudunk tenni igazság,és hazugság között. Kinek mi, nem igaz?

Hogy tudunk táncolni, ha közben forog velünk a Föld?

Az igazi kérdés csak az igazából, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor ezek a hazugságok, füllentések, átverések egyszer csak kibuggyannak, és nem csak a zsákból, amit emiatt cipelsz, hanem a mellkasodból, és elsorvasztod azt, akit éppen meg akartál óvni, és az a bizalom, amit évek óta építettél, vagy alakítottatok, végül semmivé lesz...

Mondd, meddig bírod?

Meddig?

Lehetek az utóbbi? Kérlek anyu! Légyszi!

Biztosan mindenki emlékszik arra az időszakra, amikor az oviban azt kezdtük  el játszani, hogy felnőttek vagyunk.

Tudod, a papás-mamás, amikor a ropit ciginek imitáltuk, főztünk, mint az anyukák, a fiúk meg bürrögtették a kereket az udvaron, mert nyilván, ugye ilyen felnőttnek lenni.

Sürgettük az időt, hogy végre iskolába járhassunk, és ne kelljen a felesleges délutáni alvással tölteni az időt, mert hát, ugye, az a dedósoknak való. Mi meg már nagy gyerekek voltunk a javából, igen.

Aztán jött az a bizonyos serdülő kor, amikor a legidegesítőbb dolog az anya meg az apa volt, akik minden áron meg akarták mondani, a már felelősségteljes nagykölöknek, hogy már pedig 11-re itthon vagy, nem vagyok óvodás, hagyjál már.

Hát persze.

Álmodozni arról, hogy milyen jó lesz felnőttnek lenni, amikor saját pénzem lesz, amit arra költhetek, amire akarok, hogy utazni fogok, és lesz saját lakásom, meg venni fogok egy kutyát, meg a többi. Vagy csak, hogy töltsem már be a 18-at, aztán hadd vehessem meg magamnak a piámat. Fckyeah.

Felnőttség. Királyság. Rajság.

A napokban átestem egy méretes tüszős mandulagyulladáson,( az elmúlt négy hónapban már harmadjára), de ezúttal távol minden biztonságos körülménytől, ami azt sugallta volna, hogy ne aggódj, otthon vagy, és minden rendben lesz.

Hétfőn este már éreztem, hogy jön a kaki csőstül, a keddet végig aludtam, de azért a délutáni műszakra összeszedtem magam, bementem dolgozni. Rohadtul fáztam kint ahogy mentem a rendelőbe, de gondoltam, majd a melóban megnézetem az orvossal a torkomat, és fel is ír valamit.

A műszak végére eljutottunk oda, hogy szemügyre vegyenek, uh, jókoró tüszős mandula, meg láz is, jobb lesz ha hazamész. 

Kiváltottam a gyógyszereimet a közeli gyógyszertárban, 5000 Ft. Pont az aznapi keresetem. Aztán vártam a buszra. Még szinte soha nem éreztem magam ilyen elveszettnek, és gyengének. Vacogtam a megállóban, a testem persze forró volt, de mindenem remegett, és végtelen hosszúnak tűnt, az amúgy is 50 perces hazautam. A villamos megállóban megint várnom kellett, fel-alá járkáltam, hogy legalább egy kicsit melegítsem magam, de annyira gyenge voltam, hogy nem sokat segített. Megálltam a Lidl-ben is, venni egy-két kaját, tekintettel arra, hogy holnap rohadtul nem lesz kedvem kimozdulni. Ahogy álltam a karommal közrefogott holmik között, éreztem, hogy lassacskán feladják az izmaim a szolgálatot, és kicsúszni látszott az ásványvíz a kezem közül. Nagy nehezen azért hazavergődtem.

Az elkövetkezendő három nap alatt, kettőből biztos voltam abban, hogy én itt fogok egyedül meghalni. Mintha semmilyen kezelésre nem reagáltak volna ezek az abnormálisra nőtt gombócok a torkomban, nem tudtam nyelni, nem tudtam enni, nem tudtam aludni, tömtem magamba a fájdalomcsillapítókat, és vártam a messiást.

De tudod mi volt mégis a legrosszabb?

Hogy feküdtem az ágyban összegubózva, majdnem az arcomra folyó nyállal, és arra gondoltam, hogy én nem akarok még felnőtt lenni. Ha nekem egyedül kell végigvergődnöm ezeken, akkor köszönöm, nekem ennyi elég volt.

És persze még sem voltam egyedül, mert a tesóm is meg a barátnőm is hozott gyógyszert, meg dolgokat (ami +5000ft). És külön hívott apa is, meg anya is, sőt még a mama is, hogy jól vagyok-e, gondolnak rám, ezt csináljam, meg azt csináljam.

De piszokul egyedül voltam mégis.

Mert éjszaka ketten maradtunk a fájdalommal, ezzel a mocskos két nappal, ami egy egész hétnek tűnt, és senki nem takart be az éjszaka közepén, és senki nem tudta megkérdezni, hogy lélegzek-e még egyáltalán.

És két fájdalmas nyelés közben csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, lenne most otthon lenni, hogy az anyukám megöleljen, apa meg megpuszilja a homlokomat, és az öcsém meg megkérdezze, hogy na mi van te kis kolbász. 

Aztán persze tudom, hogy ez még nagyon az eleje ennek a fantomképnek, ez még semmi, ez még bikfity, de itt van. Ma elutaltam 34400 Ft-ot kreditekre. Azért fizetek, mert több tárgyat vettem fel, mert tanulok. Ebben a három napban elköltöttem majdnem 50.000 ft-ot úgy, hogy ki sem tettem a lábam itthonról. Milyen jó,nem? És persze nem is kerestem semmit.

Éljen az egyetemistalét, meg a magány! Legyél felnőtt, mer az király!

Csak nem tudom, mikor fogok eljutni oda, hogy azokat az álmokat, amiket megálmodtam a felnőtt korra áhítozás közben, mikor fogom megvalósítani.

Ha valaki tud valami megoldást szóljon kérem! Mert egyelőre ez a felnőttkedés nagyon nem fun. Köszi!

Ui.: Hiányzik az anyukám, meg az apukám, de szerintem erre rájöttetek.

Haza akarok menni!