Tengermoraj

Mint tudjuk, nincs is kellemesebb, mint felkelni a hajnali órákban, tudva, hogy kint, minden tiszta latyak, hideg van, és a dzsuva minden értelemben csak egyre több lesz.

Tudva azt, hogy a hó miatt, az utazási viszonyok valahogy Magyarországon egy pillanat alatt megakasztják a dolgozni akaró, iskolába járó emberek életét, elindulok negyed órával hamarabb, hogy még 10 perccel előbb beérjek az első munkanapomra, ami természetesen kint van a város végében Rákospalotán.

Szépen felszállok az egyes villamosra, amivel egy megállót sem tudtunk megtenni, mert valamilyen oknál fogva 10 percen keresztül álltunk, a Puskás Ferenc Stadion és a Hős utca között. Minekután nagy nehezen sikerült megindulni, a villamos persze tele lett emherekkel, mivel az előző villamos nem tudta felvenni őket. Nyilván.

Ó, mondd miért.

Aztán Zuglóban leszálltam,a szemem előtt szépen elsuhant az 5-ös busz, ami kb. az egyetlen járat, ami kivisz Rákospalotára, és amíg elment előttem legalább 10, ha nem több Újpalota meg mittomén milyen busz, addigra az enyém nagyjából 10-12 perccel később befutott.

Ami természetesen megint tömve volt, persze ezek lehet, hogy amúgy is állandóan tele vannak, amivel nincs is baj, csak, hogy amikor konkrétan át kell tipornom a másikon azért, hogy leengedjen végre, az az én lelkiismeretemnek is fájdalmat okoz. Mert hiába kérek sűrű elnézéseket, úgy néznek rám, mintha gyilkoltam volna.  Pedig tényleg nem.

Aztán ezeket a fájdalmakat félre téve, azért az emberek csak nem olyan rosszak, mert hála istennek, vannak gyerekek a Földön, akik ezeken a kicseszett reggeleken is fel tudják vidítani a szívem.

Egy kisfiú, a nagypapájaval ült. Vagyis a kisfiú mellett egy néni volt, a papája oldalt állt, hogy nehogy leessen a kisfiú egy nagyobb fékezésnél. 

A kisfiú önfeledten, hangosan beszélgetett a nénivel és a nagypapájával, mosolyogva hallgattam, miközben olykor-olykor felökleltem egy-két embert a hátizsákommal.

Amikor leszállt a néni, a kisfiú hangosan kiabált utána, hogy sziaaaaaaaaaaaaaaaaaa néééniiiiii, sziiiiiiiiiiiiiiiaa nééééééééééééééniii.

Ezen komolyan hangosan felnevettem.

Ezután beült mögéjük egy anyuka a kisfiával. A továbbiakban nevezzük ezt a két srácot Tobinak, és Pocónak. Tobi hátrafordult és fennhangon nyomatták a következő társalgást.

Tobi: Mi oviba megyünk a papával

Pocó: Igeeen, mi is.

Tobi: Én Rákospatak utcai oviba járok

Pocó: Éééén issss. Nem sokára le kell szállni.

Pocó anyukája rászólt, hogy üljön vissza a helyére, mert be fogja ütni a fejét.

Tobi: Igen, jobban tennéd, ha szót fogadnál anyukádnak. 
( Miközben ő, az ülésen térdelve magyaráz)

És ezt még lehetne folytatni, meg fokozni. Elképesztő, hogy ezek az apró kis gyerekek, képesek tök idegen emberekkel olyan kapcsolatot kialakítani, mintha már ezer éve hétmérföldes barátságot ápolnának. 

Mi meg állunk egymás mellett, mintha nem is látnánk a másikat, és csak akkor nézünk fel undorral a szemünkben, amikor valaki oldalba lökött, vagy összetaposott.

Sokszor csak belefásulunk a napokba, mérgelődünk azon, hogy késünk tíz percet a munkahelyünkről, vagy bárhonnan, és közben elfelejtünk gyereknek lenni, elfelejtünk élni.

Később fel akart szállni a buszra egy kisfiú, de amikor lépett, megbotlott,és elesett. Egy bácsi segített neki felállni, aztán lesütött szemmel fogta anyukája kezét, és markolászta a lábaszárát, zavarban volt, meg fájt is  neki valószínűleg.

Rámosolyogtam, és mintha látta volna rajtam, hogy azt mondom a szememmel, hogy, nyúl háj, daru háj, ha meggyógyul majd nem fáj, visszamosolygott.

Útközben még sokáig szemeztünk, le-lesütötte a szemét, aztán amikor felnézett, és rámosolyogtam, ő visszadobott egy-egy újabb mosolyt.

Amikor leszállni készültek, látszott rajta, hogy felbátorodott, és integetni kezdett bőszen, és vigyorgott hozzá.

Amikor a járdán álltak, az anyukája még mindig a kezét fogta, és mikor rászólt, hogy figyelj rám, ő továbbra is engem nézett, integetett és mosolygott.

Köszönöm Nektek, ti semmit sem sejtő, jónak született gyerekek, hogy megmelengetitek a szívemet, és az olyan borzalmas reggeleken is elolvasztjátok a havat, mint a tegnapi.  Maradjatok ilyenek.

Kár,hogy mind felnövünk egyszer. Kár, hogy mások rosszul nevelnek minket. De a gyerekek emlékeztethetnek arra, hogy mi is voltunk ilyenek, és soha nem késő kicsit gyereknek lenni.

A buszról már úgy szálltam le, hogy elsöprődött bennem minden rossz érzés a reggellel kapcsolatban, és tök jól sikerült az első napom. 

Fura, hogy minden alkalommal amikor belenézek a tükörbe, valahogy mindig másnak látom magamat, a tekintetem, az arcom, a hajam, valahogy pillantról pillantra változik, közben mégis ugyanaz maradok.

Te szoktál így érezni?

Azon is mindig elszörnyedek,  hogy az összes képen teljesen máshogy nézek ki, mint amilyennek elképzelem magamat, és olykor eltűnődöm azon, hogy vajon mások is ilyen csúnyának látnak?

Mi az az egészséges önkép? 

Igazából nem tudom, hogy én meg tudom-e rendesen fogalmazni. Meg lehet nem is az a lényeg.

Én úgy látom, hogy sokan azokra a mintákra építjük a személyiségünket, amit a társadalom "normálisnak" diktál, próbálunk beilleszkedni, próbáljuk megszerettetni magunkat azért, hogy végre úgy érezzük magunkat, ahogy azt kell, teljesnek.

Csakhogy ez a megfelelési kényszer, amit sokszor tanúsítunk a körülöttünk lévőknek, a social media-nak, azoknak az embereknek az utcán, akiket valószínűleg sohasem látunk többet.

Ezek a megfelelések persze nem minden esetben kell, hogy vonjanak maguk után negatív tartalmat. Hisz ki ne szeretne megfelelni a szüleinek, hogy bebizonyíthassuk nekik, hogy nem hiába neveltek minket olyannak, mint amilyeneknek mindig is akartak. Teljesnek.

Ki ne szeretné, hogy a munkahelyén, végre elismerjék a munkáját, a kitartását, a szorgalmát, a személyiségét? 

Mindig küzdünk valamiért, mindig formálódunk valami kedvéért, de ez általában segít abban, hogy tényleg azokká legyünk, akik mindig is akartunk lenni. Teljesek.

Nehéz lenne megragadni azt, hogy mi is az egészséges önkép.

Hisz annyira tűnékenyek vagyunk, mint a tenger, vannak jobb, és vannak rosszabb napok, olyankor valahogy másképp látjuk magunkat minden oldalról. De ez azt hiszem egészséges. 

Próbálgatjuk magunkat egyik percben, a másik évben, holnap, és azután, feszegetjük a határait annak, amik vagyunk, hogy mennyit bírunk, mit látunk magunk előtt, miben tudnék jobb lenni, vagy éppen miért vagyok rosszabb, minden nap megvizslatom magamat a tükörben, és konstatálom, ez vagyok én. 

Barbi vagyok, 22. Hol vörös, hol lila a hajam, de általában a vörös pingmentjeim kilökik magukból a többi színt, mert úgy gondolják, uralkodhatnak a hajamon. De én nem adom fel. Ha belenézek a tükörbe, és mosolyogni kezdek, látom a vonalakat az arcomon, a 0.5 mm-es foghézagomat, látom, hogy fentebb csúszik a szemem, és valahogy megváltozik minden. 

Barbi vagyok, 22. Egyetemista, és reménytelen álmodozó. Hiszek abban,hogy egyszer lehetőségem lesz pandát fogni a kezeimben. Még mindig meggyőződésem, hogy valahol ebben a kicseszett nagy világban, vár még rám valahol, valaki, hogy végre azért szeressen, ami vagyok.

Szeressen minden egyes óriás gyűrűmmel, minden foghézagommal, az összes szarkazmusommal, az öleléseimmel, a tornacipőmmel, a panda mániámmal, az összes tüsszentésemmel. 

Ne leszedni akarjon rólam dolgokat, hanem értse meg, hogy én a hibáimmal együtt vagyok teljes.

Mint, ahogy mindenki más.

Mennyiszer beleestem már abba a hibába, hogy próbáltam teljesen más képet adni magamról, mint aki valójában vagyok. Alakítani úgy magam, hogy az majd talán tetszeni fog másnak. És lám, nem sikerült megváltoznom, mert én ettől sokkal jobban szeretem magamat, mintsem foltozzam a hiányokat más kedvéért.

Feleslegesen aggatjuk magunkra a negatív jelzőket. Csúnya, nagyfog, csámpás, barna, kövér, túlszőrös, túlalacsony, túlmagas, nemelégjó, száraz, reménytelen, semmirekellő, tehetségtelen, nagysegg, kismell, nagyszáj, kisszem. 

A társadalom elítél, és leír. Mindenkit. Nincs igazán kívétel, egyik ember, a másikat,ha ismeri, ha nem, már pontozta, lemérte, vizslatta, fintorgott rá, és meg is született a döntés: te ilyen vagy.

De ezek csak képek. Nézőpontok. Érdektelenek. Ítéletek. 

Miért kellene hagynunk, hogy mások mondják meg, minek, és kinek érezzük magunkat. Amikor ez a mi kezünkben van. A saját tükrünkben. Bennünk.

Talán az az egészséges önkép, amikor minden alkalommal, amikor belenézünk a tükörbe, és még, ha idegennek is tűnünk hirtelen magunknak, eltudjunk mosolyodni, és azt mondani, hát, most ilyen vagyok. De még nincs vége a napnak.

Az ember valahogy mindig a boldogságra szomjazik.  Ez persze relatív, mindenkinek mást és mást jelent boldognak lenni, de végeredményben az érzés ugyanaz.

Csakhogy, sokszor annyira meg akarjuk szerezni, hajtjuk, kergetjük, üldözzük azt, amitől végre valahára majd teljesnek fogjuk érezni magunkat, hogy egy idő után már nem is látjuk szépnek, ami annak tűnt.

Mert ez a reménytelen kutyafutta amit néha képesek vagyunk megtenni azért, hogy többek legyünk, olykor fordítva sül el.

Néha állj meg, és kérdezd meg magadtól: ,,Elégedett vagyok?"

Néha elfelejtjük ezekben a fogócskákban, hogy mi is számunkra az az igazi boldogság, amit már egyszer mondjuk átéltünk, és inkább átformálódunk azzá, amit éppen az adott helyzetből kapni tudunk. Elfogadunk. Beletörődünk.

Mert egyszerűbb.

Egyszerűbb tettetni azt, hogy boldognak hiszed magad, mintsem, hogy szembe nézz azzal, hogy valójában még soha nem voltál mélyebben, vagy hogy a várt hatás, nem az az eufórikus bizsergés, amire már alig emlékszel, de ha újra felbukkanna, akkor azért tudnád, hogy ez az a bizonyos.

Próbálkozunk.

És ki is hibáztatna minket ez miatt? Hisz reménytelen álmodozóknak születtünk a Földre, hinni, meg reménykedni, hogy végre jó legyen.

Az ember tanul. Minden délibábból, amiről képet készítünk, kinyomtatjuk, bekereteztetjük, megkedveljük, szeretgetjük. aztán egy idő után elpárolog, és rájövünk, hogy nem minden igazi körülöttünk.  És ezek a délibábok adnak előbb utóbb képességet arra, hogy meg tudjuk különböztetni, a nem minden aranyat, ami fénylik, a valóditól. 

Megtanulhatod,- anyukám szavaival élve-, hogy a szerelem úgy jön, mint a gyorsvonat, és, ha kicsit is erőltetned kell a dolgokat, akkor nem felszállsz rá, hanem elütteted magadat. (jó ezt az utóbbi részt én tettem  hozzá)

Tanuld meg, hogy az igazi boldogság nem ott kezdődik, hogy megszeretteted magadat mással, hogy próbálsz burkolózni egy másik személybe, hogy felejts. Az igazi  boldogság az, amikor végre saját magadat meg tudod szeretni annyira, hogy ezt észre vegye más is, és aztán azért szeressen meg, aki valójában vagy.

Ne másokat keress, hogy rendbe hozza az életedet, mert arra rajtad kívül senki sem képes. Persze a kapcsolatok segítenek, támogatnak, építenek, de a lényeg, rajtad áll.

Ha valakinek meg akarsz felelni, az ne a következőleg szembe jövő pasi legyen, vagy az elviselhetetlen főnököd, hanem Te, önnönmagadnak akarj megfelelni. Mert itt kezdődik el a boldogság. Magadban. Ha kényszert érzel arra, hogy mást mutass, mint aki vagy, csak visszavesz a kisugárzásodból, és soha nem fognak megismerni igazán, soha nem fognak megszeretni azért, aki valójában vagy. 

A boldogság benned kezdődik, persze, egészséges körülmények között.

Látod, mennyi mindenre jók ezek a fránya délibábok?

Csak erősebbek leszünk tőlük, mert ezek a délibábok adnak előbb utóbb képességet arra, hogy ha a valódi boldogság az utunkba kerül, akkor ne fussunk előle fejvesztve, hanem szembe nézzünk vele, megöleljük és azt mondjuk, már régóta vártalak.

Mint Y generációs cukorbogár, egy csomó mindenben részem volt gyerekkoromban. Azok a fajta gyerekek vagyunk, akik a technikával együtt fejlődtünk, hallgattunk kazettáról zenét az autónkban, nintendóztunk a nagytesóval, filmtekercses fényképezőgéppel néha borzalmas képeket csináltunk, begubózhattunk a diszkmennel, meg a volkmennel a szobánkba, faltuk a Disney meséket a VHS kazikról, néha moziba jártunk, játszottunk anyukánk telefonján a snake-kel, persze még szürke-fekete képernyővel. Vagyis szinte a kezünkben volt már elég sok minden ahhoz, hogy viszonylag modern kis kölkök legyünk. (KÖSZI szülők)

Aztán teltek az évek, és minden alkalommal, valami megújult, valamiből több lett, lecserélődtek az eszközeink, az autónkba CD lejátszó került, A tévé alá DVD lejátszó, a gyerekszobába számítógép, digitális fényképezőgép a kézbe, bejött a 3D-s mozi, saját telefonunk lett, internet, meg a többi. (ezért is köszi)

És szerintem ez így tök jól van.

Szerettem a gyerekkoromat. Mert amelett, hogy lehetőségünk volt ezekre a nagyszerű dolgokra, mint, hogy otthon nézhettem a Hercules-t, az Anasztáziát, a Kishableányt és a többit: a mai napig kívülről fújom az összes dalnak a szövegét, és belemelegszik a szívem, amikor eszembe jutnak ezek az emlékek a dallamok alapján, hogy mennyiszer megnéztük őket a testvéreimmel, vagy egyedül amikor beteg voltam, mit ettem közben, vagy melyik volt a kedvencem. Érted? 

Nagyon sok emlékünk a technika csodálatosságához kapcsolható, és szerencsére egészséges keretek között. De emellett rengeteg táborba jártunk; úszó,sakk tanfolyamokra, a péntek délutánt a barátokkal töltöttük, vagy a szomszédokkal lebzseltünk hol az egyiknél, hol a másiknál, vagy az utcán, nyomultunk hétvégente a dadáknál, sétálni mentünk, társasoztunk, kimentünk a tanyára disznót vágni, vagy csak szedni egy kis fát, meg persze rohantunk a különféle szakkörökre, különórákra, focira, táncra, mindenre. (Thanks parents, hálás vagyok).

Mert ezeknek az egyensúlyának köszönhetően vagyunk olyanok amilyenek, és volt részünk olyan gyerekkorban, amit én úgy jellemeznék, hogy egészséges.

 Boldog gyermekkor. Boldog emlékek. Boldog felnőtt.

Mire kezdtünk felnőni, akkorra jutottunk hozzá ezekhez a "komolyabb" eszközökhöz, amikhez szerintem, kell egyfajta érettség. 

Ma már, a kedves Z generáció, egészen más helyzetben van. Szinte telefonnal a kezükben születtek, és néha jobban értenek az egyes kütyükhöz, mint a szüleink, vagy akár mi is. A 11 éves öcsémnek segway-e van, én meg még a gimiben is rollerrel jártam iskolába. 

(Ez persze nem a "bezzeg az én időmben" bejegyzés akarna lenni, de én nagyon örülök, hogy  hamarabb születtem.)

Visszatérve a Z-khez, ez nem az ő hibájuk persze, egyszerűen a világ túl gyors, ők meg felvették a tempót, vagy éppen ebből kifolyólag, belassultak tőle, nem igazán tudom eldönteni. Abban viszont biztos vagyok, hogy nagyon sok múlik a szülőkön, és sok kellene, hogy múljon az oktatáson, meg a szocmédián is, dehát ők keveset segítenek.

Mi négyen vagyunk testvérek, két ipszilon, két zés gyerek, tökéletes egyensúly, és rajtunk nagytesókon is nagyon sok múlt, hogy példát mutassunk a kisebb véreinknek. 

Szerinted mit lát az öcsém az osztálytársai között? 

Azt, hogy jobbnál jobb kütyüjeik vannak a barátainak, ilyen telefon, olyan xbox, meg motor, mittudom én mik. A felének van már facebookja, twittere, instagramja, vibere, mindene, ami nekem kb gimnazista koromig nem is volt, és nem is hallottam róla. Egyszerűen megvan mindenük, amire még nem lenne szükségük. Nekünk hála égnek, olyan szüleink vannak, akik igenis próbálnak továbbra is egyensúlyt követelni a mindennapokba, és nem úgy ugranak, ahogy a gyerek böffent. 

Mert lássuk be, nem lehet mindent a generációkra, a korokra kenni. Persze ezt nem lehet teljesen megakadályozni,hisz értenek hozzá,  az életük része, csak legyen ez egészséges, legyen összhang, hogy majd, amikor felnő, és elgondolkodik azon, hogy mennyi izgalmas pillanat volt az életében, a lista elején ne feltétlen egy youtube-videó megnézése legyen.

Virtuális gyerekek vagyunk, rendben van. De a valóságban éljünk, és viselkedjünk is annak megfelelően. Minden annyira gyors, és rohamosan fajulunk el, és ez félelmetes.

Ne a virtuális világ legyen a központunk. Főleg ne a kis fejlődő csodálatos agyacskák központja, mert annyi mindent rejtenek még, és annyi tehetség van, és olyan sokan elpazarolják ezeket. 

Figyelj oda, hozz szabályokat, taníts!

Egészségedre váljon a technika, és ne betegedj bele!

Már lassan egy éve, hogy belecsöppentem a randizás sűrű, bár sajnos egyre inkább érzelmileg elritkuló párkeresés csökönyös ösvényeibe. (Ez a mondat pont olyan szörnyű, mint amilyennek látom az egész helyzetet.)

Bár, hogy őszinte legyek, kezdetben nagyon izgalmasnak tartottam, hogy pittyegett a telefonom, és jelezte, hogy számomra igencsak kedvemre való férfi egyed úgy találta, hogy talán én lehetek neki az igazi. 

Ez a naiv kis elképzelésem amúgy az online-lovag megtalálásáról elég hamar felfedte valódi arcát, hogy a lovon nem herceg, vagy királyfi ül, hanem inkább csak egy "lókötő", akik azon kívül, hogy megfogják a feneked, csak arra vágynak jobban, hogy jól ágybadöntsenek. 

Ezeknek a drága, jó suhancoknak vannak azért fokozataik, több faj is megtalálható belőlük, ha nem adtad fel, és nem verted szét a saját fejed a legközelebbi padlóba, vagy falba, a sok anyaszomorító miatt. 

Nem biztos, hogy ezekre a fajokra részletesebben kitérnék, bár azért pár, általam rájuk ruházott nevet leírnék.  

1. (rém)Álompasi - Az álompasi, azzal jön, amit minden lány hallani akar, szép vagy, különleges, szeretnélek megismerni, te is szereted a filmeket? És amikor már elhitted, hogy itt lesz valami, kibújik a szög a zsákból, és repkednek a farkas poénok.

2. Nincs kecmec- A nincs kecmec, kerek perec azzal indít, hogy szex?

3. Alpári bunkó- Ez a faj talán a legundorítóbb, most itt nem hoznék személyes példákat, de ha ezek közül valaki a szemembe mondta volna ezeket a megszólalásait, tuti, hogy szétvertem volna a hülye kis fejét a legközelebbi tárggyal, amit találtam volna. 

És itt akkor elmondanám, hogy mit értek azon, hogy a személyes kommunikáció totális kihalása. 

Először is, vegyük magát az applikációt. Azzal, hogy úgy döntheted el, képek alapján, hogy bejön e valaki, vagy mehet a süllyesztőbe, hogy jobbra, vagy balra húzod, az teljes mértékben visszatükrözi a társadalmunkat. Tényleg, csak abból ítélünk, amit magunk előtt látunk. Persze nem mindenki, valaki elolvassa a bemutatkozást, vagy próbál végezni egy kis háttérmunkát, de be kell valljam, én gyakran csak pörgetem az embereket. Ebbe persze belejátszik az is, hogy meguntam, de ettől független, ez részemről is nehezményezhető. 

De még, ha ki is használjuk a párkereső adta lehetőségeket, még akkor is felmerül bennem a kérdés, hogy ebből adódóan, miért kell kábé állatok szintjére lesüllyedni, és a másik embert nem tudják legalább azzal megtisztelni, (még akkor is, ha a másik félnek semmi más szándéka nincs, mint ágyba vinni a csajszibogyót), hogy udvariasan köszön, és elindít egy csevelyt.

Mert, az, hogy valaki úgy indít, hogy : Megdugnálak, ráérsz ma este? Az nem csak a fiú agyi és érzelmi faszságát bizonyítja, és minősíti, hanem azoknak a lányoknak is az önbecsülését, és gyökérségét, akik erre valaha igent mondtak, vagy bátorították az effajta, szerintem magas szinten elítélendő randizási kísérletet. És abból következtetve, hogy hány fiú ír ilyet, már csak nekem is, az azt bizonyítja, hogy EZ MÁR VOLT, HOGY BEJÖTT VALAKINÉL! ( ezt egyszer meg is kérdeztem egy sráctól, hogy a Szex ma? kérdésére kapott e már nem pofán rugdosós választ, azt mondta, háromból kettő megvolt. Grat csajszikáim)

Persze, a lányok is sokszor másra sem vágynak csak egy kis kamatyolásra, de komolyan, mi a jó égre számítanak szex közben? Hogy majd érdekelni fogja a másik felet, hogy jó-e neki, hogy majd nem tom, ne adj isten, tiszteli majd, és nem csak úgy fog viselkedni, hogy hú, megdugom,  beverek egy sört még, oszt cső.

Az, hogy mennyi mindent megengednek, vagy akár megengedünk magunknak az interneten, szerintem elszomorító. 

Az, hogy a kommunikáció annyira a kihalás szélén van, hogy az emberek nem mernek személyes, nem a virtuális világban kapcsolatot teremteni, ismerkedni. Szükség van hozzá a kütyükre, nem merünk odamenni a metrón egy szimpatikus lányhoz, hogy meginnál velem egy kávét, mert gyönyörű vagy. Nem tom, melyik csaj nem dobná el a haját egy ilyentől. 

A múltkor leszólított az utcán egy külföldi srác, hogy jól nézek ki, és el kezdett velem beszélgetni, én meg köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, mert ilyenre még nem volt példám. És basszus, jól esett.

Lassan teljesen kihal a kommunikáció, elkorcsul a szerelem, meghal a romantika.

Az, hogy az első alkalommal beledőlünk valaki ágyába, és hitegetésébe, szerintem az hiba. Már csak azért is, mert elvágjuk magunkat attól, hogy megismerjük igazán a másikat, és utána vagy a testiségre építünk, vagy abbamarad a viszony. Legalábbis én így látom. Meg még mindig megszállott romantikus vagyok, aki a párkeresőkön is tényleg a mesebeli sztoriját akarja folytatni.

Pici, naiv Barbika, egyszer majd mind felnövünk talán.