Kerültél már szembe a halállal?
Érezted már azt, hogy inkább meghalnál, mint sem tovább kelljen haladnod a saját hibáiddal teli életedben?
Mondták-e már, hogy hamarosan elveszted az apukádat?
Vagy vesztettél e már el valaki igazán fontosat?
Álltál már közel a halálhoz? Néztél már farkasszemet a kibaszott halállal?
Én nem félek attól, hogy egyszer meghalok. Nem félek attól, hogy egyszer majd, talán idő előtt rám fog törni a halál, a szemembe néz és azt mondja, ennyi volt. Mosolyogni fogok, és azt mondom majd, hát ezt rendesen megtoltuk. Ha nekem ennyi járt, akkor ki vagyok én, hogy többet követeljek?
Nem akarok meghalni. Egyáltalán.
Néha azért szeretném tudni mi jön utána.
Sötét lesz e. Igazán sötét.
Vagy, hogy igazak-e a mesék, hogy, ha jó voltál, akkor tánc lesz és fényözön, meg kürt szó és békesség.
Hogy vajon tényleg végig kell majd nézni magunkon, és valaki tényleg dönteni fog- e afelett, hogy jó, vagy rossz voltál, vagy csak olyan eh. Olyan semmilyen. Ilyen is- olyan is.
Vagy sötét lesz. Igazán sötét.
Viszont ha lehetséges, hogy visszajárjak kísérteni, na, hát azt tuti, hogy nem fogom kihagyni. Be fogok szaratni egy-két horror film rendezőt, hogy tudják meg, milyen is halálra rémülni egy hülye szellemtől.
Te jó ég.
Nem értem, az emberek miért szeretnek félni.
Na mindegy.
Szívás, hogy a halált nem lehet igazán megtapasztalni, csak feltételezünk, beképzelünk, elhiszünk, bízunk. De nem tudjuk igazán, mit jelent, és mit hoz magával.
Hiányt.
Nem félek a haláltól.
Én attól rettegek, hogy elveszi tőlem, azokat, akiket igazán szeretek. Mert már elkezdte. És lassan szemezget. Megfigyel. Leselkedik. Kajtat.
És egyszer...
Nem félek a haláltól, csak rettegek a gondolattól, hogy meghalnak körülöttem az emberek. Rettegek attól, hogy a szüleim nem lesznek fiatalabbak, és mind haladunk valami felé, és mindannyian tudjuk, hogy egyszer mi lesz ennek az egész szarnak a vége. Mármint tudjuk, hogy vége lesz.
De ezt az egyet nem akarom tudni.
Százszor is azt kívánnám, ha lehetne, hogy inkább én, mint ők. Ami persze önzőség. De nem tudom, hogy nélkülük menne e bármi is.
Az élet kibaszott igazságtalan.
Kibaszott igazságtalan, mert a halál az nem érvel, nem magyaráz. Nem hoz példákat, hogy mit miért csinál, nem válogat. A halál ott jön be, ahol a legkevésbé várod, és akkor, amikor nem is számítasz rá.
Bejön.
Sátrat ver.
Vagy egyszerűen csak lecsap, és nincs több idő. Űr lesz, hiány és hullaszag. Ami belőled fog jönni. A hiányodból, a veszteségedből.
És nem magyaráz. És értetlenkedve fogsz állni, megrökönyödve, kisemmizve, hogy mi volt ez az egész. Még akkor is, ha valójában mind tudjuk, hogy mi fog majd történni, de még sem értjük igazán. Mi ez az élet, ami csak egy kibaszott szempillantás, mert anya is becsukja huszonkétszer a szemét és rögtön 70 lesz. Legalábbis ezt mondja.
És mi van akkor, ha a halál után nincs is semmi.
Csak sötét lesz. Igazán sötét.
