Arra vagyunk ítélve mi emberek, hogy bármilyen körülmények között, az utolsó percig reménykedjünk, legalább egy ici-picikét. Még, ha az valójában már teljesen felesleges.
Ez persze pozitív erény.
Valahogy könnyebb hinni abban, hogy lehet jobb is. Legalábbis nekem.
Persze mindenkinek vannak rosszabb napjai. Mindig akad valami sorsfordító pillanat, amikor azt gondoljuk, hogy már baromira nem lehet lentebb, és már semmi értelme a reményhez fordulni egy-két bátorító kacsintásért, de aztán, valahogy mindig erősebb nálunk, és valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy szükségünk van rá.
Nagyon is.
Mert a fájdalom elmúlik, vagy legalábbis enyhül, és az idő elteltével újra ott lapul a takaró alatt, a ruhák között, a hajadban, a metrón, a kakóscsigádon, az ujjbegyedben, ott lesz az új.
És ez megint lehetőséget ad arra, hogy újra hinni tudj.
Mert, hogy a reményben hinni kell. Ezt persze meg lehet fogalmazni másképp is. Sokaknak Isten jelenti a reményt, másoknak pedig valami olyat, amit nem lehet megfogni a lábainál, de mindenki tudja, hogy van.
Egy valami viszont összefogja ezt a két fogalmat, és az pedig a hit.
És ez szerintem csodálatos. Mert egyáltalán nem számít, mi az, ami nap, mint nap arra késztet, hogy ki kelj az ágyból, mi az ami, hajt, hogy csináld, ami erőt ad a rossz napokon, mi az ami megnyugvást hoz neked, egyedül az számít, hogy hiszel valamit, és ezt a valamit, a magadénak tudhatod.
Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne igazán definiálni a reményt. A google azt írta, hogy "kedélyi állapot, kellemes előérzet". Viszont szerintem ennél ez sokkalta összetettebb, nem ennyire konkrét.
Bennem például napi százszor felbukkan, és annyiszor mondjuk, hogy remélem, reméljük, hogy szinte már a részünk, a gondolatunk, egy darabka, ami tényleg csak azt erősíti meg, hogy örök álmodozók vagyunk.
Azt gondolnánk, hogy könnyebb a reményt választani mindig. Hát nem éppen. Sokszor egyszerűen csak egyszerűbb félni, halálra bőgni magunkat a sötétben, menekülni a problémák, az emberek, kapcsolatok, kötelességek elől, felhagyni az egésszel!
Elbújni.
Mert azok a sorsfordító pillanatok, amiket már fent említettem, sokszor tényleg a legmélyebb kút fenekére nyomják az embert, ahonnan a fény már csak sötét pont.
Ilyen az, amikor elveszítünk valakit, aki közel állt hozzánk. Ez egy olyan fájdalom, amit talán sohasem lehet begyógyítani igazán, soha nem lesz már olyan, mint azelőtt volt, amikor melletted volt az, akit szerettél. Talán ez az egyik legfájdalmasabb dolog, és talán ez a legreménytelenebb is, hiszen egyszer sor kerül rá, bármennyire is reménykedünk. Abban persze bízhatunk, hogy minél később jöjjön el, de úgyis eljön. Na meg ott a fény, hogy ha egyszer mind kikerülünk innen, akkor talán még egyszer újra együtt leszünk, mint János Vitéz és Iluska Tündérországban. Szerintem ez cuki.
Na meg ott a szakítás, a viszonzatlan szerelem, a megcsalás, meg a miegymás. Komolyan, darabjaira tudja szaggatni az embert, fel nem ismerhető cafatokra, és senki sem képes, hogy újra összerakja, úgy, mint amilyen azelőtt volt, csak is az idő. De talán ő sem tud végezni tökéletes munkát.
De ne hagyjuk ki a csalódást, a munkahelyről kirúgást, a vizsgán megbukást, a baleseteket, az árulást, a veszekedést, a szegénységet, az alkoholizmust, meg minden egyebet, ami miatt elveszthetjük az egyik legfontosabb dolgot az életünkben.
A fájdalom elmúlik, neked csak türelmesnek kell lenni.
Szóval, mi lehet a remény?
Nekem a remény az, amikor futok a villamos után, hátha elérem.
Amikor minden évben nekiállok tortát sütni az apukám szülinapjára, hátha idén végre jól sikerül.
Amikor egész órán lefelé nézek, hogy a tanár ne engem szólítson oszmán-törökből olvasni, mert rohadtul nem tudok semmit.
Amikor kinézek reggel, hátha süt a Nap.
Amikor beállítok 5 ébresztőt, hátha felkelek időben.
Amikor próbálok ismerkedni, hátha megtalálom végre az igazit.
Amikor van otthon sonkás makaróni, és nincsenek otthon a testvéreim, hogy megegyék.
Amikor anya, akkoris megtesz mindent, amikor seggfej vagyok.
Amikor egy hiba után képes vagyok megbocsátani, és egy hibám után, képesek nekem megbocsátani.
Amikor valaminek vége lett, és mégis képes vagyok folytatni a napjaimat.
Amikor nem adom fel.
Amikor eltörik valami, kidobod, és kapsz helyette újat.
Amikor eláll az eső, és nincs nálad esernyő.
Amikor találsz még egy zacskó kávét a szekrény tetején.
Amikor hallod az anyukád hangját, amikor valami baj ért.
Amikor az apukád, úgy enged el otthonról, hogy vigyázz magadra.
Amikor az öcséd a legcukibbnak tart.
Amikor reggel az első, amit meglátsz, egy cuki üzenet.
Amikor felkelsz és csak mosolyogsz.
Ez mind remény, vagy reménykedés. De mind az enyém.
