Tengermoraj

 Mondtad, jó lenne, megkeresnem végre ki vagyok

Létezem e
Talán

Többen vagyok e...

Talán

Arcom van e

Talán
Szellem

Vér

Egyik sem

Talán

Az ember undorító.

Az, ahogy abból áll a temetés, hogy nézzük, hogyan szenved át három ember a gyászba borult ember tömegen egymásra pakolt koszorúkkal, 

az elkeserítő.

Undorító, hogy ennyit ér az ember. Hogy nem marad belőle semmi sem, tényleg, csak por és emlékek tömkelege. 

Por, és nincs már test, csak egy kép, amely emlékeztet minket arra, hogy nézett ki, milyen mosoly ült az arcán,  milyennek ismertük mi, mit mutatott meg magából...

Milyen volt.

Belegondolni abba, hogy pár hete még mondhattuk azt, hogy de rég láttam, vajon mi lehet vele, emlékezni arra, hogy mennyi minden történt velünk, mennyi időt töltöttünk együtt, és nem is tűnt olyan fontosnak, egészen odáig, amíg nem tudatosul bennünk, hogy ez már nem lesz. 

Sokszor, az ember nem is gondolná mennyien törődnek vele, csak mikor meghal, nézheti a saját temetésén, hogy ez a sok ember, most őt búcsúztatja. Hol voltunk hát idáig?

Undorító, hogy az embernek mindenre fel kell készülnie, mindig a legrosszabbra kell gondolnia, hogy bárkit elveszíthet, egy szempillantás alatt. 

Ezért kell tényleg úgy élnünk napról napra, hogyha az lenne az utolsó napunk, akkor se bánjuk egyetlen percét sem, és elmondhassuk, én teljes életet éltem és ha ennyi jutott, hát akkor ennyi.

De ez kibaszott nehéz.

Rohadt nehéz tökéletesen viselkedni, szeretni mindenkit, elfogadni, tolerálni, megérteni, engedni, élni. 

De próbálni kell. Akkor már nyert ügyünk van.

Senkit nem bírunk elviselni száz százalékosan, mindenkiben van valami, ami idegesít, ami kevésbé tetszik, biztos sokan megbántottak már, de ennek ellenére szeretünk, és ilyenkor nem arra gondol az ember, mennyi minden nem úgy volt, ahogy kellett volna, hanem a boldogság. Azok a pillanatok, ami miatt szeretjük a másikat, amiken együtt nevettünk, vagy buliztunk öröltünk a sikerünknek. Az, hogy szerettük egymást, a magunk módján.

Mint társak, mint emberek.

Tudom, hogy aki meghal, annak már jó. Tudom, hogy velünk van, a szívünkben örökké. 

Nyugodj békében bennünk!

Szeretünk!

Ha a két évvel és az azelőtti karácsonyimra gondolok, szenteste, miután kibontottuk az ajándékokat, együtt volt a család még, szeretgettük egymást, meg persze nem is mindig, aztán felmentem a szobámba, beültem a gép elé, karácsonyi dalokat hallgattam, és blogot írtam. Az aznapról, a karácsonyról. Mert egyedül voltam.

Most pedig, már van mellettem valaki, akinek teljes odaadással készülhetek. Aki lámpaoltás után is ott van és átölel.

Van valaki, aki a templomban fogja a kezem. Akit nem érdekel, hogy a karácsonyi ebédnél a halászlé után maszatos marad a szám, vagy, hogy annyit ettem, hogy már a gatyámat is kigombolom.

Neki az a fontos, hogy én boldog legyek, nekem meg az, hogy ő legyen az.

És ez a lényege.

Ő nem a családomat helyettesíti, hanem ő is a családunk része már.  Az enyém.

Van valaki, aki elvisz a saját családjához ünnepelni.

Aki ott van karácsony után is mellettem, ott van, hogy együtt kezdjük az új évet, ott van mindig, hogy szeressen.

és szeressem

és szeretem.

 

Csak azt nem értem, mért vagyunk annyira biztosak abban, hogy a halál után jobb lesz. 

Talán azért, mert számunkra annyira szörnyű a halál, hogy elvesztünk valakit, hogy a szerettünk szenved, mielőtt kileheli a lelkét, hogy jobb azt hinnünk, hogy ezután jobb lesz.

Hogy van egy jobb hely, ahol végre megpihenhetünk a szörnyűségek után, hogy találkozunk majd az elengedett szeretteinkkel, és együtt, fényesen ülünk a Paradicsomban, és kókuszdiót eszünk. 

,,...mit szem nem látott, fül soha nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, olyan dolgokat készített Isten azoknak, akik szeretik őt.” ”(1 Korintus 2:9)

Hát miképpen formálunk mi mégis képeket a mennyországról? 

Én nem hiszek abban, hogy aki nem követte az Istent, az nem érdemli meg a halál után a nyugalmat.

Abban hiszek, hogy a jó emberek oda kerülnek, amit mindenki gondol. Jó helyre.

Valószínűleg, kisebbségünkből adódóan, mert, hogy az ember az Istenhez képest kicsi, mondják ezt a papok, vannak dolgok, amiket nem érthetünk meg.

Én viszont meg akarom.

Meg akarom érteni, hogy az Isten mért bünteti azt, aki fiatal. Aki próbálja rendbe szedni az életét, próbál valami újat kezdeni, próbálja keresni magát, próbál ÉLNI. Semmi nagy dologra nem vágyik, csak arra, hogy végre elkezdhesse azt, amit minden normális huszonévesnek meg kellene tapasztalnia.

Az életet.

És Isten, ha úgy dönt, hogy ez jó. Hát elveszi.

,,Az Úr adta, az Úr elvette." - dobáljátok csak!  Az könnyű. 

Könnyű belenyugodni abba, hogy ez így van, hogy nem tehetünk ellene semmit. De az ember nem képes fájdalom nélkül tovább menni, hogy örüljünk az Istennek, köszönöm, ó Uram, hogy ilyen figyelmes voltál. Igazán, mindenki ezt érdemli.

Meg akarom érteni, hogy az Isten mért büntet egy anyát azzal, hogy elveszi a fiát. Az egyetlen fiát. Ez valami párhuzam akar lenni Jézussal? Hogy Isten milyen rendes volt, hogy az ő egyszülött fiát adta értünk. Feláldozta. 

De azt egyszer sem mondta, hogy fájt volna neki. Hogy fájt volna lemondani a fiáról. 

Már pedig fáj. Rohadtul fáj.

Megfordítani az élet rendjét. Felborítani teljesen, hogy egy anya temesse el a gyermekét.

Az öregségbe, még beletörődik az ember, mert tudja, arra van kódolva, a halál természetes, hisz az az élet RENDJE, hogy egyszer mindenki meghal. De egyáltalán nem mindegy, hogy mikor. 

Na meg hogyan.

Csak meg szeretném érteni, hogy miért. 

Tudod, van, hogy azt kívánom, bár ne lennél. Sokszor nehéz elviselnem egyedül a hétköznapokat, várni arra, hogy végre találkozzunk, hogy ne csak a virtuális mivoltodat vonjam magam köré. 

Hanem téged.

Nehéz nap mint nap az üres ágyból felkelni, felriadni az éjszaka közepén, hogy nincs mellettem senki, a párna deformáltságába temetni magam, mert másba nem tudom. 

Tudod, a hétvégék mindig felüdülések, megnyugtató, még akkoris, ha egyébként egy forgatagból áll az a három nap, de, ha máskor nem, legalább este, te ott vagy, hogy velem legyél.

Néha már beleőrülök abba, hogy csak gépelek, ha történik velem valami, csak az arcodat látom, várom, hogy írj, hogy felbukkanjon a fejed, aztán elhibázom és csak két óra múlva beszélünk újra. Kiáltunk a semmibe.

A pillanat heve, amikor már tényleg úgy érzem, hogy nem bírom tovább, hogy valamit tennem kell, hogy figyelj, hogy lásd, hogy nekem szar, olyankor mindig megbánom, hogy megszólaltam. 

De tudod, nem akarom, hogy ne légy, azt akarom, hogy mindig maradj, és soha ne hagyj faképnél virtuálisan sem. Mert minden héten, amikor eljövök, azt látom, hogy van miért lefeküdni és felkelni egyedül, hogy aztán, majd egyszer, ne önnön magam mellett feküdjek hidegen.

Hanem veled.