Csak azt nem értem, mért vagyunk annyira biztosak abban, hogy a halál után jobb lesz.
Talán azért, mert számunkra annyira szörnyű a halál, hogy elvesztünk valakit, hogy a szerettünk szenved, mielőtt kileheli a lelkét, hogy jobb azt hinnünk, hogy ezután jobb lesz.
Hogy van egy jobb hely, ahol végre megpihenhetünk a szörnyűségek után, hogy találkozunk majd az elengedett szeretteinkkel, és együtt, fényesen ülünk a Paradicsomban, és kókuszdiót eszünk.
,,...mit szem nem látott, fül soha nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, olyan dolgokat készített Isten azoknak, akik szeretik őt.” ”(1 Korintus 2:9)
Hát miképpen formálunk mi mégis képeket a mennyországról?
Én nem hiszek abban, hogy aki nem követte az Istent, az nem érdemli meg a halál után a nyugalmat.
Abban hiszek, hogy a jó emberek oda kerülnek, amit mindenki gondol. Jó helyre.
Valószínűleg, kisebbségünkből adódóan, mert, hogy az ember az Istenhez képest kicsi, mondják ezt a papok, vannak dolgok, amiket nem érthetünk meg.
Én viszont meg akarom.
Meg akarom érteni, hogy az Isten mért bünteti azt, aki fiatal. Aki próbálja rendbe szedni az életét, próbál valami újat kezdeni, próbálja keresni magát, próbál ÉLNI. Semmi nagy dologra nem vágyik, csak arra, hogy végre elkezdhesse azt, amit minden normális huszonévesnek meg kellene tapasztalnia.
Az életet.
És Isten, ha úgy dönt, hogy ez jó. Hát elveszi.
,,Az Úr adta, az Úr elvette." - dobáljátok csak! Az könnyű.
Könnyű belenyugodni abba, hogy ez így van, hogy nem tehetünk ellene semmit. De az ember nem képes fájdalom nélkül tovább menni, hogy örüljünk az Istennek, köszönöm, ó Uram, hogy ilyen figyelmes voltál. Igazán, mindenki ezt érdemli.
Meg akarom érteni, hogy az Isten mért büntet egy anyát azzal, hogy elveszi a fiát. Az egyetlen fiát. Ez valami párhuzam akar lenni Jézussal? Hogy Isten milyen rendes volt, hogy az ő egyszülött fiát adta értünk. Feláldozta.
De azt egyszer sem mondta, hogy fájt volna neki. Hogy fájt volna lemondani a fiáról.
Már pedig fáj. Rohadtul fáj.
Megfordítani az élet rendjét. Felborítani teljesen, hogy egy anya temesse el a gyermekét.
Az öregségbe, még beletörődik az ember, mert tudja, arra van kódolva, a halál természetes, hisz az az élet RENDJE, hogy egyszer mindenki meghal. De egyáltalán nem mindegy, hogy mikor.
Na meg hogyan.
Csak meg szeretném érteni, hogy miért.
