Szóval néha úgy érzed, hogy nehezedre esik az élet, amikor olyan bajokat dob a nyakadba a mindenség, amitől úgy érzed magad, mint az utolsó porszem?
Hát engedd meg, hogy elmondjak neked valamit, én pontosan így érzem magam napok óta.
És nem azért, mert nem tettem meg mindent ahhoz, hogy próbáljam megállni a helyemet, hanem azért, mert az élet, a társadalom, amiben élünk, kibaszottul nem igazságos.
Sőt, hogy úgy fogalmazzak, igyekszik mindig mindenki a saját malmára hajtani a vizet.
És te, ahogy én is, csak azok a kis őrlőbe jutott ebihalak vagyunk, akik úgy érzik, innen nincs menekvés.
De talán van.
Nem untatnálak titeket sok szempontból most a saját történetemmel, főleg azért, mert talán jogi problémákba ütköznék, amit nem szeretnék mindezek után magamnak tulajdonítani, de tudnotok kell, hogy én próbálkozom.
Próbálok megállni a saját lábamon, immár vészesen közeledve a harminchoz, de még mindig úgy érzem, hogy semmit nem értem el. És bármerre próbálok utat vágni magamnak, csak ezekbe a falakba ütközöm.
És ez kurva szar érzés.
Nem csak azért, mert sokat tanultam az évek során, sokfelé megfordultam, kutatva, alagutakat ásva magam előtt, hogy végre rájöjjek mi is, vagy ki is vagyok valójában.
És itt vagyok, megint, tehetetlenül, tanácstalanul az életem elején, és nem tudom hova menjek.
És lehet, hogy nem, de úgy érzem ez rendben van.
Mert annyi minden változik napról napra a világunkban, saját magunkban, az életünkben, hogy csoda is lenne, ha helyet találnánk magunknak ilyen könnyen.
Persze a gyerekkori énem most kérdően néz rám a 2000-es évekből, hogy de hát mi a jó eget csinálsz, nem erről volt szó, úgy volt, hogy mostanra már lesz férjed, jó munkád, gyereked, egy biztos pontod az életedben.
És ha magamban nem is, de másokban megtaláltam ezt a biztos pontot.
Amit nem önmagamnak köszönhetek, de valahogy, ahogy mindig is, ez az, ami kicsit előre visz engem. Amitől úgy érzem, érdemes napról napra felkelni.
Az én életem nem szar, rengeteg minden van, amiért hálát adhatok, mégis úgy érzem, hogy legszívesebben kirohannék innen, és üvöltenék, amilyen hangosan csak tudok, hogy mégis mi ez az egész.
Azonban, ahogy mint mindig, a legfontosabb dolog, amit magaménak tudhatok:
Azok az emberek akik körül vesznek.
Engem ez éltet, hogy tudom, vannak akik szeretnek.
Annak ellenére, hogy milyen vagyok, annak ellenére, hogy sok velem a baj, annak ellenére, hogy nem tudom, ki az, akit szeretnek valójában.
Rengeteg kérdőjel van a fejemben, a lelkemben magammal kapcsolatban, de abban mindig biztos voltam, hogy a legfigyelemre méltóbb emberek az enyémek.
Akik úgy szeretnek engem, ahogy nem vagyok.
És nem akarok ömledezni, vagy közhelyekkel dobálózni, de az élet, végülis ebből áll, nem?
Hogy nem kell egyedül csinálnunk semmit sem.
Jobbik esetben persze.
És csak szeretném, hogy tudjátok, próbálkozni oké.
Rendben van, ha nem megy minden úgy, mint a karikacsapás, ha te megtettél mindent azért, hogy előrébb kerülj, akkor ki, az, aki ítélkezzen feletted?
Senki.
És ez a legfontosabb, hogy te tudd, amit éppen csinálsz, amibe éppen beletörődsz, vagy éppen kitörsz belőle, az csakis rád tartozik, és senki másra.
Ha ez megnyugtat, én sem tudom, most merre tovább.
De nem kell, hogy egyedül cipeljem ezt a sok szart, van, amit letehetek belőle bátran a földre, és azt mondjam, nincs rá szükségem.
Az élet szar, de valahogy mégis találunk benne valamit, amiért érdemes talpon maradni.
És nekem ezek Ti vagytok!
