Tudod, van, hogy azt kívánom, bár ne lennél. Sokszor nehéz elviselnem egyedül a hétköznapokat, várni arra, hogy végre találkozzunk, hogy ne csak a virtuális mivoltodat vonjam magam köré.
Hanem téged.
Nehéz nap mint nap az üres ágyból felkelni, felriadni az éjszaka közepén, hogy nincs mellettem senki, a párna deformáltságába temetni magam, mert másba nem tudom.
Tudod, a hétvégék mindig felüdülések, megnyugtató, még akkoris, ha egyébként egy forgatagból áll az a három nap, de, ha máskor nem, legalább este, te ott vagy, hogy velem legyél.
Néha már beleőrülök abba, hogy csak gépelek, ha történik velem valami, csak az arcodat látom, várom, hogy írj, hogy felbukkanjon a fejed, aztán elhibázom és csak két óra múlva beszélünk újra. Kiáltunk a semmibe.
A pillanat heve, amikor már tényleg úgy érzem, hogy nem bírom tovább, hogy valamit tennem kell, hogy figyelj, hogy lásd, hogy nekem szar, olyankor mindig megbánom, hogy megszólaltam.
De tudod, nem akarom, hogy ne légy, azt akarom, hogy mindig maradj, és soha ne hagyj faképnél virtuálisan sem. Mert minden héten, amikor eljövök, azt látom, hogy van miért lefeküdni és felkelni egyedül, hogy aztán, majd egyszer, ne önnön magam mellett feküdjek hidegen.
Hanem veled.
