Az ember undorító.
Az, ahogy abból áll a temetés, hogy nézzük, hogyan szenved át három ember a gyászba borult ember tömegen egymásra pakolt koszorúkkal,
az elkeserítő.
Undorító, hogy ennyit ér az ember. Hogy nem marad belőle semmi sem, tényleg, csak por és emlékek tömkelege.
Por, és nincs már test, csak egy kép, amely emlékeztet minket arra, hogy nézett ki, milyen mosoly ült az arcán, milyennek ismertük mi, mit mutatott meg magából...
Milyen volt.
Belegondolni abba, hogy pár hete még mondhattuk azt, hogy de rég láttam, vajon mi lehet vele, emlékezni arra, hogy mennyi minden történt velünk, mennyi időt töltöttünk együtt, és nem is tűnt olyan fontosnak, egészen odáig, amíg nem tudatosul bennünk, hogy ez már nem lesz.
Sokszor, az ember nem is gondolná mennyien törődnek vele, csak mikor meghal, nézheti a saját temetésén, hogy ez a sok ember, most őt búcsúztatja. Hol voltunk hát idáig?
Undorító, hogy az embernek mindenre fel kell készülnie, mindig a legrosszabbra kell gondolnia, hogy bárkit elveszíthet, egy szempillantás alatt.
Ezért kell tényleg úgy élnünk napról napra, hogyha az lenne az utolsó napunk, akkor se bánjuk egyetlen percét sem, és elmondhassuk, én teljes életet éltem és ha ennyi jutott, hát akkor ennyi.
De ez kibaszott nehéz.
Rohadt nehéz tökéletesen viselkedni, szeretni mindenkit, elfogadni, tolerálni, megérteni, engedni, élni.
De próbálni kell. Akkor már nyert ügyünk van.
Senkit nem bírunk elviselni száz százalékosan, mindenkiben van valami, ami idegesít, ami kevésbé tetszik, biztos sokan megbántottak már, de ennek ellenére szeretünk, és ilyenkor nem arra gondol az ember, mennyi minden nem úgy volt, ahogy kellett volna, hanem a boldogság. Azok a pillanatok, ami miatt szeretjük a másikat, amiken együtt nevettünk, vagy buliztunk öröltünk a sikerünknek. Az, hogy szerettük egymást, a magunk módján.
Mint társak, mint emberek.
Tudom, hogy aki meghal, annak már jó. Tudom, hogy velünk van, a szívünkben örökké.
Nyugodj békében bennünk!
Szeretünk!
