Tengermoraj

Ö n A r C k É p e K

VéBarb2015. november 03. 21:25

Hogy ki vagyok én?

Morajló tenger, D é L i B á B .

Sokszor K e T t E n VaGyOk,

de mégsem

U gY a N a Z.

Tomboló vihar, ami rombol, de

F e L f R i Ss í Ti

a Földet.

Semmi és egyszerre

S e N k I

sem

Legfőképp víz, ha nem bántasz, csak a te hibád, ha belém

F u L l A d S z .

Hogy ki vagyok, az valójában rajtad áll, hogy minek látsz, és

M i N e K n E m.

De ha más nem is,

Te legalább szerethetnél, úgy, ahogy

V a G y o K

Tovább

V i C c E s

VéBarb2015. november 02. 21:45

Szerettem volna hinni neked, mikor azt mondtad, a holnap túl lassú, hogy utolérjen.

Most nézz rám, itt állok, a jövő a pofámba röhög, lám nem voltál elég gyors kisanyám.

Anyám azt mondta, hogy a jövőt meg kell hódítani, harcolni kell vele, szerezd meg kislányom!

Én viszont legszívesebben szanaszét törném-zúznám-rombolnám azt az idiótát,aki ezt kitalálta.

Hódítsd meg te, ha annyira könnyű, had lám, neked hogy megy! Meg n E k E d! na és N e K e D?

Bagoly mondja a sötétnek mi?! Úgy se hallja senki sem az éjjel, hajnalra meg a saját gondolatával alszik el. Hát hiába az éjszakai huhogásnak.

Szerettem volna hinni neked, hogy félvállról is elbírok az élettel.

Az ember könnyen pofára tud esni, a homok meg nagy mennyiségben nem is olyan egészséges, mint az mondták.

Csak szerettem volna bámulni a tegnapokat, és nem foglalkozni azzal, hogy az orrom hegyéig se látok.

Mert minden mindent tudó egyszer beleőrül a saját jövőjébe, hogy előre tudja mi fog következni.

Mert mindenki tudja, és ebbe belebolondul az is, aki nem fél, hogy mindennek vége

a halál lesz,

Ja! Hogy te nem is hallottad még?!

Hát, sajnálom, hogy lelőttem a

P o É n T

Bár remélem még időben.

Tovább

lámpafény

VéBarb2015. október 17. 20:45

Régen, azt mondtad, hogy ha sírni akarok, nézzek a lámpába, és könnyes lesz a szemem, onnantól meg már menni fog.

Sokat néztem a lámpát a szobámba, persze nem mindig jöttek a könnyek, de addig néztem az égőt, amíg nem sikerült.

Gyerekként azt hiszem könnyebben tovább megy az ember a rosszon. Azt hiszem, akkor még azért volt érdemes sírni, ha elvették az ember játékát, ha elestem a betonon, ha meghúzták a hajam, ha anya leszidott, vagy kaptam egy fekete pontot. A nagyobb súlyú dolgokat viszont nehezen emésztettem meg, olyankor néznem kellett a lámpát órákig, hogy sírni tudjak, és megértsem, hogy miért.

Ma már ez mind egyszerűbben megy, azokon a dolgokon is sírok, amiken a normális idegrendszerrel bíró emberek nem szoktak. Olyanokon, amiket nem bírok feldolgozni, amikre nem tudok szólni, sírással válaszolok. Már nem kell hozzá lámpa, hogy feldolgozzam, hogy érezzem a súlyát, rögtön jön a tisztító tűz és egyben a lesújtás.

Ezt persze senki sem tolerálja, senki sem bírja a csendet a telefonba, a könnyes és kipirult arcot nézni, a reszkető testet maga mellett tudni, és azzal a tudattal élni, hogy nem tudja mit érzek, vagy mit gondolok éppen.

Senki sem.

De az igazságot sem kedvelik.

Ma már inkább a sötétben sírok, ha lehet, nem akarok lámpát, nem akarok fényt, a saját árnyékomat sem akarom látni, ha sírok éppen. Magamba bújni és betakarózni a falakba.

Pedig nem tudják milyen jó a másik mellkasába sírni.

Tovább