Tengermoraj

Tudod, 

Ki nem állhatok meleg vízzel fogat mosni. Szeretem, ha a hűvös  mentol és a jéghideg víz kitisztítja az egész testemet, ha végigfut rajtam valami villámcsapás, ami reggelente felébreszt, esténként pedig egy pillanat alatt kiüt.
A napokkal haladva persze, a változóba burkolózva, egy idő után a szél zúgásával minden megváltozik. Az új otthonban a jégverem fürdőszobába lépve, mikor végigfut a talpamon a deres padló sikítása, próbálom inkább felmelegíteni magam reggelente, a csapot forróra nyitom meg, alá dugom a kezem, fellötykölök egészen a felkaromig, érzem ahogyan a bőröm szívja magába a meleget, ahogyan kezdenek felolvadni bennem az erek, érzem, hogy lüktet, érzem, hogy folyik. Leöblítem az arcom, próbálom felolvasztani magam a jéggé dermesztett éjszaka után, most, hogy hideg lett a levegő, hogy lehűltek a ház falai, hogy ködtől virágos reggelente az ablak, meleg vízzel mosok fogat.
Néha aztán, amikor olykor újból meleg fon körbe, gördülnek újra a hideg cseppek, az egész testemet végigfutó jégvirágok indázzák, kinyíltak újra, kinyíltam én is, de jó is volt.

Tudod mi jut eszembe, ha ellátogatunk a szeretteink sírjához?
Semmi.
Egyszerűen semmi gondolat nem jön, csak üresen állok a márvány tömb előtt, gyufával a kezemben próbálom feléleszteni őket, mintha ez változtatna bármit is a dolgon, hogy ők már nincsenek. Az egész testem didereg a hidegtől, csak számolom vissza a perceket, mint egy gyerek, aki már belefáradt a sírok közt mászkálásba, csak megpihennék még egyszer a papa ölében, hogy erőt vegyek, aztán mehetnénk tovább. Az egész temető világít, kis fények pislognak, akár a lelkek is lehetnének, akik erre az egy napra kigyulladnak, világítanak nekünk, mintha még most is itt lennének, mutatják, hogy igen itt vagyunk, veletek vagyunk, aztán reggelre újra elalszanak, aztán senki sem törődik tovább a szürkületbe borult halottakkal.
  Hogy nem jut eszembe semmi a nagypapáim sírjai előtt állva, jelenthetné az, hogy nincs bennem semmi jó érzés sem, de valójában annyi az egész, hogy nem vagyok képes semmilyen élő emléket kötni ezekhez a kifaragott, jéghideg kövekhez. Egyszerűen annyit jelentenek számomra, hogy ezalatt a hatalmas tömbök alatt fekszenek valakik, akik egyszer éltek, akiket egyszer szerettem, csak betemet mindent, ami valaha volt, minden élményt, minden gondolatot.
 De amikor anyukám arca olyan gyermeki huncutsággal csillog, vagy ha meghallom Hofy Gézát a rádióban, ha beülök egy cigarettától átitatott autóba, ha valaki azzal a bizonyos hanglejtéssel mondja, hogy ,,huhú", ha valaki rengeteg cuppanós puszit nyom az arcomra, vagy bőr sapkát visel, akkor eszembe jut a papa.
Aztán, ha belenézek apa szemébe, ha egy remegő kezet látok, ha valaki olyan ismerős ízű kakaót csinál, ha egy ősz bácsi gyönyörűszépen hátrafésült hajjal, kalappal a fején magasodik az ég felé, akkor eszembe jut a másik papám.
Ha pedig nem várt pillanatban cseng a telefon, legyen az délután a suli után, vagy éjjel, akkor összeszorul bennem minden ami az előbb még mozgott, és eszembe jut, hogy mind két telefonhívás ami eddig nyomot hagyott bennem, engem ért el először, és mind kétszer, nekem kellett tennem valamit, hogy véget érjen a csengés, hogy véget érjen minden.
    Hogy pontosan mi is az, ami nap mint nap végigkísér minket a hozzánk közelállók elvesztése után, azt nem tudhatjuk biztosan, hogy ők most itt vannak e közöttünk még, vagy fentről figyelnek, hogy küldenek e jeleket, hogy vezetnek e, vagy eltérítenek e, hogy befolyásolják e döntéseinket, hogy a fuvallat az arcunkba, az az ő simításuk e, azt nem tudjuk.
Az viszont biztos, hogy amik a halál után is követnek és velünk maradnak, azok az emlékek. Az emlékek, amit még a halál után sem vehetnek el tőlünk, az aprócska pillanatok, a múlt az, amivel ebben az esetben életben tudjuk tartani őket.