Tudod,
régen már elképzeltem,
hogy milyen lehet a szerelem,
egyszer csak jön,
váratlanul, mint szürkeszamár a ködből,
nem szól, nem beszél,
csak homlokon csókol,
és megáll.
Néz és átlát,
és én nézem és átlátom,
felém nyúl,
és én érte,
és érzem,
hogy ő az.
Tudod,
régen már elképzeltem,
hogy milyen lehet a szerelem.
udvarol és virágot hoz,
bejárjuk a világot,
éjjelente hazakísér,
sört vesz és fagyit,
hogy felvisz a kecskeméti dombra,
bemutatom otthon, hogy ő az,
vacsorázni megyünk,
a fülembe súgja,
hogy tudod,én is,
amikor rám néz,
látom,
hogy én vagyok.
Tudod,
régen már elképzeltem,
hogy milyen lehet ha szeretnek.
Megszokjuk egymást mégis egyre jobban
jobban dobog bennünk valami,
reggelente átkarol,
magához húz,
azt mondja ne birizgálj,
és szorít, ahogy csak bír,
mert nem akar elengedni.
Reggelit hoz az ágyba,
éjjelente egymásban alszunk el,
hosszan csókol ha elmegy,
és örül, ha újra lát.
Tudod,
régen már elképzeltem,
hogy milyen lehet ha szeretek.
Megcsókolom újra és újra,
ebédet csomagolok,
csokit rakok és szalvétát,
beletúrok a hajába,
odabújok és nem hagyom aludni,
nézem és átlátom,
látom,
hogy ő az.
Hogy fáj ha elengedem,
és alig várom, hogy megint lássam.
Tudod,
régen már elképzeltem,
hogy milyen lehet a szerelem.
És tudod,
pont ilyen.
Váratlan és
csodálatos.
