Régen, azt mondtad, hogy ha sírni akarok, nézzek a lámpába, és könnyes lesz a szemem, onnantól meg már menni fog.
Sokat néztem a lámpát a szobámba, persze nem mindig jöttek a könnyek, de addig néztem az égőt, amíg nem sikerült.
Gyerekként azt hiszem könnyebben tovább megy az ember a rosszon. Azt hiszem, akkor még azért volt érdemes sírni, ha elvették az ember játékát, ha elestem a betonon, ha meghúzták a hajam, ha anya leszidott, vagy kaptam egy fekete pontot. A nagyobb súlyú dolgokat viszont nehezen emésztettem meg, olyankor néznem kellett a lámpát órákig, hogy sírni tudjak, és megértsem, hogy miért.
Ma már ez mind egyszerűbben megy, azokon a dolgokon is sírok, amiken a normális idegrendszerrel bíró emberek nem szoktak. Olyanokon, amiket nem bírok feldolgozni, amikre nem tudok szólni, sírással válaszolok. Már nem kell hozzá lámpa, hogy feldolgozzam, hogy érezzem a súlyát, rögtön jön a tisztító tűz és egyben a lesújtás.
Ezt persze senki sem tolerálja, senki sem bírja a csendet a telefonba, a könnyes és kipirult arcot nézni, a reszkető testet maga mellett tudni, és azzal a tudattal élni, hogy nem tudja mit érzek, vagy mit gondolok éppen.
Senki sem.
De az igazságot sem kedvelik.
Ma már inkább a sötétben sírok, ha lehet, nem akarok lámpát, nem akarok fényt, a saját árnyékomat sem akarom látni, ha sírok éppen. Magamba bújni és betakarózni a falakba.
Pedig nem tudják milyen jó a másik mellkasába sírni.
