A tanyára kimenni mindig olyan érzéssel tölt el, mintha visszaugrottunk volna tíz évet a múltban, ugyanolyan mint gyerekkoromban, csak a papa halála óta eltávozott belőle a lélek, ami kicsit meseszerűvé tette, életre keltette az összes összehordott tárgyat. Kísérteties lett, szürke, mintha a papával együtt kihunytak volna a színek is.
Lotyog az eső, véres csizmák talpára ragad a sár, mintha el akarná tüntetni a gyilkos nyomokat, mossa el a mocskot, a vért, a szagot, az emléket.
Tisztít.
A disznó oldalára döntve fekszik a sártenger felett egy tutajon, apa kezében a láng, feketedik az állat kifakult, vértelen teste, a mellettem lévő kis árokba csordogál ( az előbb kaparta kis lapáttal az öcsém ), az eső csapkodása még lendületesebben kavarja a kis patakot.
Undorodom az egésztől, még sem akarok elmenni, jó ez a meleg, egészen forró már a lábszáram, felülről esik az eső, pörkölt bőr- és szőr-szag kering körülöttünk, belénk ivódik az áldozat szaga.
Bemegyek a házba, a nagynéném elém rak egy láda répát. Újságpapírt terítek a talpam elé, vizet öntök a tálba, pucolni kezdek. Kicsi kis répák, még a veteményesben nőttek a nyáron, azóta a kamrában voltak, kicsit fonnyadtak is, nehezebben megy a hámozás. Mama a mellettem lévő kanapén ül, a disznóról beszél, a mindennapokról, a fájó reggelekről, a barátosnéról, tudom, hogy mennyire szeret beszélni, felvetem, hogy meséljen valamit a háborúról, mert az nagyon érdekel, hogy itt mi volt, meg hogy volt.
Kezében egy fej vöröshagyma, pucol és aprít, nem könnyezik, hozzászokott már, körbenéz lopva, a háborúról… ismétli. Hát, a háború borzalmas volt. Amikor Budapestre jöttek az oroszok, itt még csak a hírük volt, de persze egyre nyomultak be. Volt olyan, hogy éppen a szomszéd Vadász Ferivel kártyáztam, olyasfajta idős lehettem mint a húgod, 13 körül. Aztán hallotta a Feri bácsi, hogy valami dobog odakint és mondta, hogy bújjak be az ágy alá gyorsan. Hát félve, de azért bebújtam. A nagy orosz bejött, szétnézett. – Gyévuska;- húzogatta fel a szemöldökét én meg ott kuporogtam a kanapé alatt, a férfi meg egyszer csak ráhuppant a kanapéra azzal az óriási testével.
Amikor a nagy ember felment a padlásra, hogy megnézze, nem rejtőzik-e mégiscsak az a gyévuska odafent, gyorsan kiosontam az istállóba. Ott térdig hóban vártam, amíg Feri bácsi utánam jön és behív, de az az orosz estig bizony el nem ment, a lábaim teljesen megfagytak, nem bírtam mozdulni, úgy húzott ki a Feri bácsi.
Küzdök a répával, otthon kaparni szoktam, úgy sokkal egyszerűbb, de a mama tuti belekötne, hogy hogyan csinálom, ezért csak pucolom a répát, nyeklik a kezemben, nagyon fonnyadt.
Olyan is volt aztán, hogy éppen iskolába mentünk, aztán láttuk, hogy a falu kezdetétől, hosszú sorokban álltak az emberek, körülöttük katonák, csúnyán méregettek minket, mi megakartuk kérdezni az embereket, hogy mi ez, de a katonák odaordítottak a tömegnek, minket meg arrébb löktek a tekintetükkel. Zsidók voltak. Suttogva mondta. Körbenézett, hogy van-e még valaki a szobában, vagy bizalmas közegben vagyunk, senki nem fogja tovább adni a múltnak, hogy ő ezt most kimondta.
Nehéz idők voltak. De a Jóistennel mégis csak túléltük. Aztán láttuk azt is, ahogyan a fiatal nőket megerőszakolva, darabokban vitték a lovaskocsin. Látta arcomon a borzalmat, hogy mindjárt belehányok a répadarabos vízbe, egy kicsit hallgatott, megforgatta kezében a fej vöröshagymát, pucolta, darabolta, nem könnyezett, hozzászokott már, majd kifejtette, hát igen, a nőket először megerőszakolták, ez akkor szokás volt, rengeteg nőt, aztán felfújták őket a végbelükön keresztül, majd feldobálták a testmaradványokat a kocsikra.
- De kislányom, azt a répát lehet ám kaparni is, én tudod, mindig úgy szoktam, ezek már egy ideje ott fonnyadnak a kamrában, mondtam apádnak, hogy rakja földbe őket, de hát ki hallgat már a vén öregasszonyra, nézd csak, így sokkal egyszerűbb.
