Tengermoraj

Valójában visszagondolva az elmúlt évre, nem lehet tökéletesen eldönteni, hogy jó volt-e, vagy rossz.
Sőt, ha a mögöttem lévő 18 évet nézem, akkor sem tudnám azt mondani egyikre sem, hogy ez borzalmas volt, ez meg oltári. Ez valahogy nem így működik. Hiszen mindegyikben volt valami jó, valami olyan, amit nem lehet elfelejteni, ami, ha legalább egy pillanatra örömet szerzett, már nem történt hiába.

Haha. Emlékszem, mikor tavaly ilyenkor megírtam az első bejegyzést, azt remélve, hogy ez az év tökéletes lesz.
Hát nem lett az.
 Sőt.
Annyi mindenen keresztül mentünk, egy csomó problémát meg kellett oldani, sokszor egyedül, néha úgy gondoltam, hogy az élet már nem lehet rosszabb, aztán persze mindig rácáfoltak, de igenis lehet.
Mégis, azt kell mondanom, hogy ez az év így volt ,,tökéletes".
 Mert a rengeteg szomorúság és csalódás mellett, ott volt a remény.
Amibe bele lehetett kapaszkodni és kicsit fentebb emelkedni a szürkeségből.
  Sokszor úgy érzem, hogy nem lehet eleget hálálkodni. Úgy érzem, hogy nem teljesen természetes az, hogy nekem annyi mindenem megvan. Te is, ha csak körbenézel, láthatod, hogy nem minden embernek adatik meg az, ami számodra mindennapi.
Persze, az én életem sem tökéletes, és ha érdekel, tudnék pár hiányosságot mondani, követelőzni Istennél, hogy nincs ezem és azom.
De nem ez a lényeg.
 Hiszen, élek.
Van családom.
Együtt vannak a szüleim.
Vannak testvéreim.
Vannak barátaim.
Járok.
Látok.
Hallok.
Érzek.
Beszélek.
Tanulhatok.
Képes vagyok táncolni.
Vannak saját gondolataim.
Képes vagyok írni.
Rengeteg helyen jártam.
Képes vagyok szeretni.
És szerencsére engem is szeretnek.Legalábbis úgy érzem.
  Aztán persze sorolhatnám azt a rengeteg sok kiváltságot, amit kaptam és a sajátomnak tudhatok.
Volt amit elvettél, de sokszor adtál. De mindig okkal.
Adtál nekem új embereket, új tapasztalatokat.
Adtál szerelmet, amit el is vettél, de ez így volt tökéletes.
Adtál reményt, majd néha elvetted, de visszadobtad.
Adtál álmokat, néhányat összezúztál, szemembe fújtad a törmeléket, aztán újabbakat kaptam, fényesebbeket.
Adtál barátokat, akik szerencsére megmaradtak.
Adtál mosolyt, könnyeket

Tudjátok, a karácsony nem mindig úgy sikerül, ahogyan azt elképzeljük.
Úgy gondoljuk, hogy a karácsony tökéletes.
 Mindenki kirakja a kedves karácsonyfás képeit, én és a karácsonyfa, én és az ajándékok, én és a boldog családom. De ki tudja mi zajlik valójában?
Törekszünk arra, hogy minden kaja kész legyen, hogy csillogjon a ház, itt még egy folt, a kacsa még hápog, kislányom, tegyél már arrébb valamit, még be sem csomagoltam az ajándékot, zakatol a ház, zakatol a lélek, de mikor jön el a békesség?
 Sokszor elfelejtjük, mi is az a karácsony. Elveszünk a rengeteg megszokásba, a felületességbe, értem én, hogy tiszta udvar, rendes ház, de a lelkedben mikor  lesz rend?
 A karácsony nem mindig úgy sikerül, ahogy azt elképzeljük.
Soha nem tudni, mi fog még alakulni, hogy a következő alkalommal már nem a férjemmel töltöm az ünnepeket, hogy egy-két perccel kevesebb lesz, hogy nem ég le a házam, hogy kirúgnak a munkahelyemről, hogy nem fog sírni az egész család egy apróság miatt, ami kirobbantja mindenkiből azt, ami egész évben ott torlódott fel és rakódott le. Mi a biztosíték arra, hogy minden tökéletes lesz?
Viszont azt mondom, ez még mindig egy jobb karácsony.
Annyi ember van a földön, akinek nincsen családja. Akinek nincsenek testvérei, akik megbántsák, majd két perc múlva felvidítsák a másikat, nincsenek szüleik, akik tanítsák és leszidják, hogy kislányom ezt ne így csináld, figyelj oda, de azért szeretlek.
Még mindig jobb úgy a karácsony, ha van kivel ünnepelni, vagy legalább együtt lenni.
 A család az család, a karácsony meg karácsony. Tök mindegy milyen. Az a lényeg, hogy van.