Nehéz lenne sarkainál megfogni a gondolataimat, mint a tengert is. Mert végtelennek tűnő, át nem látható.
Követők
február. persze ma meg már március van, mindegy.
2014. március 01. 17:19
Február. Még tél van, bár képes megzavarodni az ember egy pillanatra, mikor délután beférkőzik a télikabát alá a tavaszt idéző napsütés, egy kicsit elgondolkodik a test, hogy akkor most fázik-e vagy melege van, komolyan mondom, zavarba ejtő, mégis annyira vágyakozik a simogató melegre, hogy inkább elviseli a rövid ideig tartó vakságot és próbál minél több D-vitamint beszívni.
Az ember már éppen beleéli magát, hogy itt a meleg, csiripel a nap és sütnek a madarak, kimegy a fejéből, hogy azért mégis csak február van, estére azért meglehetősen lehűlik a levegő.
Vacsoraidő. Hogy eljussunk az ebédlőig át kell vágtatnunk egy kisebb betonudvaron. Magamra veszem a kabátomat, készülve az esti lehűlésre, óriási tömeg a lépcsőn, az éhes kanok versenyzése tölti meg az épületet, kedélyes kacagások, beszélgetések, az emberek pólóban loholnak az ajtó felé, összerezzenve figyelem őket, ahogy igyekeznek a bűz, vagy hogy szépen fogalmazzak az éhséget csillapító, tök mindegy mér milyen szagú kaja felé, hogy kimenjenek a nulla fokba, pulóver nélkül, kikukucskáló derékkal, mosolyogva. Kabátomat a nyakamig gombolom, úgy fúrom bele a számat, próbálom az orromat is tuszkolni bele.
A lányok vihorászva, tálcán kínálva védtelenségüket kocognak végig a betonon, a fiúk zsebre dugott kézzel, merev tekintettel, laza léptekkel haladnak, nem sietnek, csak a libabőrös karok árulkodnak, hogy azért mégis éreznek valamit. Csak nézem az eltökélt testeket, a pillanat alatt áthűlt, csupasz karokat, hogy vajon mért érzem azt, hogy december végén is pont ugyanezeket az embereket láttam magam előtt loholni, papucsban és rövidujjúban?
takaró
2014. február 28. 21:46
Már egy ideje a hideg tanyázik a mindennapokban, este még forgolódsz a meleg paplan alatt, éjszaka közepén arra ébredsz, hogy gördülnek hátadon a cseppek, a plüss pizsama rád tapad, ledobod a takarót, nem kell.
Hajnaltájt, az ébresztő előtt negyed órával, 5:45, mint mindig, kotorászva keresgélsz a takaró után, hideg van, reszket a vállad, kihűlt a talpad, hol az a nyamvadt paplan? Felülsz, körbenézel, kihűlt a szoba, kint még füstös a levegő, háztetőkről lassan száll fel a köd, látod, hogy a szobatársad összekuporodva fekszik az ágyán, rajta a takaród melege. Akkor elönt a vágy, hogy lerántsd róla indulatosan és visszabújj a már úgyis kihűlt ágyadba, a már úgyis kihűlt testeddel. Aztán rájössz, hogy amúgy is mindjárt fel kell kelni, hagyod, hogy élvezze a meleget, kimész a hideg fürdőbe, talpadon végigfut a csempe fehérsége, libabőrös lesz a lábad, aztán ott a mellkasod környékén kezd valami melegedni, kint hallod a bemondót, lányok, jó reggelt, hat óra van, jó reggelt lányok, ébredjetek!
disappointed.
2014. február 19. 22:45
Biztosan volt már mindenki úgy, hogy már amúgy is elég az életből, éppen egy leheletnyi távolság választja el attól, hogy kitörjön belőle minden, hogy egy óriásit sírjon, hogy elárassza az egész szobát, hogy megfürödjön a fájdalomban,a félelemben, a múltban. Hogy bemocskolja magát, majd megtisztuljon.
Leültem filmet nézni.
Felkészültem rá, hogy durva lesz, gondoltam mindenre.
Legalábbis azt hittem.
Egyszerűen nem értem.
Csak nehéz felfognom, nehéz szembenéznem azzal, hogy az egész minden amiben benne vagyunk,
U n D o r Í t Ó.
Nem, ez nem túlzás.
Az ember
önző.
kegyetlen.
durva.
elmebeteg.
érthetetlen.
makacs.
elviselhetetlen.
magának való.
anyátlan.
változó.
elesett.
tehetetlen.
vágyakozó.
kétségbeesett.
És mégis szerethető.
Felkészültem a legrosszabbra, hogy hihetetlent fogok látni,
meg nem történt, túlzott dolgokat.
És mit kaptam?
V a L ó S á G o T.
Csodálkoztok, hogy elkeseredtem, hogy megrökönyödtem?
Ócska és elnyűtt ez a mondat:
de az igazság fáj a legjobban.
Ez van.
A film közben többször is a szememhez kaptam és eltakartam, hogy ne kelljen végignéznem, nem akarok szembenézni vele, nem akarom, hogy fájjon, egyszerűen azt akarom, hogy jóra forduljon minden, nem akarom végignézni, utálom az embereket, nem kérek belőlük,
dögöljenek meg ott ahol vannak.
fúj.
Hát nem vagyok én is undorító?
Az utolsó 10 percben átöleltem magamat és folytak a könnyeim.
Tudtam, hogy nem lehet így vége, biztosan történni fog valami, tudom milyen az ember,
látod, én is várom a rosszat,
pedig kántáltam magamban, hogy
nem, nem akarom látni,
nem akarom látni,
nem akarom látni.
Mégis megnéztem.
-Vége van már?
-Végevan.
Nem, valójában nincs vége, soha nem lesz vége, ez már csak ilyen, örökös forgás,
pörgetik a hintát,
egyszer csak elhányod magad,
akkor letámolyogsz róla,
megvárod míg elcsendesedik a tenger,
majd visszaülsz,
mert szükséged van az adrenalinra.
Ez éltet.
Ez vagy.
,,Megmondom mit tanultam mindebből,
...
a gyűlölet csak teher, az élet túl rövid a gyűlölködéshez, egyszerűen nem ér annyit..."
Csak teher...
tehát most ezt itt le is teszem.
Én is.
move on
2014. február 10. 20:47
Sokszor várunk valamire. Olykor egész nap képesek vagyunk csak arra az egy dologra gondolni, percenként nézegetni a telefont, az e-maileket, a postaládát, bámulni az ablakon, az utcán, a folyosón. Egész nap csak azon pörög az agyad, hogy vajon mikor. Közben észre sem veszed, hogy vége van a napnak, hogy nem történt semmi, hogy elpocsékoltál egy újabb lehetőséget az életedben.
Vársz.
állsz.
hálsz.
halsz.
Na de minek?
Függesz tőle.
kötélen táncolsz.
Aztán, amikor el kezdesz élni, végre.
Belemerülsz a jelenbe, valós emberekkel vagy körülvéve,
akik ott vannak,
melletted,
beszélsz hozzájuk
és ők hallanak téged,
hús-vér mindegyik.
Valóságban élsz.
Végre.
Amikor nem számítasz rá,
akkor érnek a legnagyobb meglepetések.
Ha kopogtat a múlt az ajtón,
mit kell tenni?
Nem kell feltétlen mindig hátat fordítani ,
sőt, emlékezni muszáj.
Nem lehet mindent elfeledni,
hordozni kell
de ez ne teher legyen,
hanem megkönnyebbülés,
kikapcsolódás,
boldogság.
Aztán persze, eljön az idő,
amikor tovább kell lépni.
Nekem itt van.