Sokszor várunk valamire. Olykor egész nap képesek vagyunk csak arra az egy dologra gondolni, percenként nézegetni a telefont, az e-maileket, a postaládát, bámulni az ablakon, az utcán, a folyosón. Egész nap csak azon pörög az agyad, hogy vajon mikor. Közben észre sem veszed, hogy vége van a napnak, hogy nem történt semmi, hogy elpocsékoltál egy újabb lehetőséget az életedben.
Vársz.
állsz.
hálsz.
halsz.
Na de minek?
Függesz tőle.
kötélen táncolsz.
Aztán, amikor el kezdesz élni, végre.
Belemerülsz a jelenbe, valós emberekkel vagy körülvéve,
akik ott vannak,
melletted,
beszélsz hozzájuk
és ők hallanak téged,
hús-vér mindegyik.
Valóságban élsz.
Végre.
Amikor nem számítasz rá,
akkor érnek a legnagyobb meglepetések.
Ha kopogtat a múlt az ajtón,
mit kell tenni?
Nem kell feltétlen mindig hátat fordítani ,
sőt, emlékezni muszáj.
Nem lehet mindent elfeledni,
hordozni kell
de ez ne teher legyen,
hanem megkönnyebbülés,
kikapcsolódás,
boldogság.
Aztán persze, eljön az idő,
amikor tovább kell lépni.
Nekem itt van.
