Február. Még tél van, bár képes megzavarodni az ember egy pillanatra, mikor délután beférkőzik a télikabát alá a tavaszt idéző napsütés, egy kicsit elgondolkodik a test, hogy akkor most fázik-e vagy melege van, komolyan mondom, zavarba ejtő, mégis annyira vágyakozik a simogató melegre, hogy inkább elviseli a rövid ideig tartó vakságot és próbál minél több D-vitamint beszívni.
Az ember már éppen beleéli magát, hogy itt a meleg, csiripel a nap és sütnek a madarak, kimegy a fejéből, hogy azért mégis csak február van, estére azért meglehetősen lehűlik a levegő.
Vacsoraidő. Hogy eljussunk az ebédlőig át kell vágtatnunk egy kisebb betonudvaron. Magamra veszem a kabátomat, készülve az esti lehűlésre, óriási tömeg a lépcsőn, az éhes kanok versenyzése tölti meg az épületet, kedélyes kacagások, beszélgetések, az emberek pólóban loholnak az ajtó felé, összerezzenve figyelem őket, ahogy igyekeznek a bűz, vagy hogy szépen fogalmazzak az éhséget csillapító, tök mindegy mér milyen szagú kaja felé, hogy kimenjenek a nulla fokba, pulóver nélkül, kikukucskáló derékkal, mosolyogva. Kabátomat a nyakamig gombolom, úgy fúrom bele a számat, próbálom az orromat is tuszkolni bele.
A lányok vihorászva, tálcán kínálva védtelenségüket kocognak végig a betonon, a fiúk zsebre dugott kézzel, merev tekintettel, laza léptekkel haladnak, nem sietnek, csak a libabőrös karok árulkodnak, hogy azért mégis éreznek valamit. Csak nézem az eltökélt testeket, a pillanat alatt áthűlt, csupasz karokat, hogy vajon mért érzem azt, hogy december végén is pont ugyanezeket az embereket láttam magam előtt loholni, papucsban és rövidujjúban?
