Nyomd a kuplungot!Fordítsd el!Tedd sebességbe! Végy egy nagy levegőt!Engedd el!
És élj!
Tudod az érzés...amikor azt kezded el érezni, hogy valami megérett benned, hogy valami már nagyon kikívánkozik a gyönge mellkasodból, hogy egy szót sem tudsz magadban tartani,mert öklendezel tőle, és végül könnycseppként kúsznak ki belőled...
...az fáj...
Nem vagy szomorú, csak kezded reálisan látni az életet, nem lankadtál el, csak beláttad, ez az élet tényleg csak egy szappanbuborék.
Közhely, de igaz.
Ott álltam, félig megsemmisülve a színpadra meredve.
Az objektív mögött szemeim könnybe lábadva álltak.
Kisgyerekek a színpadon, csigabigák, cowboyok, angyalkák, békák,hercegnők, csibék, focisták, táncosok, örökké boldogok.
Felnőttem...
Ott ültem, félig megsemmisülve a vászonra meredve.
Patakokban csorogtam a könnyeim, minden egyes
mozzanat után buggyant és buggyant a lelkem, talán hangja is volt
a Zuhanásnak.
Mindenki meghal, mindenkit megölsz magad körül, de miért?
Sírtam. Mert minden annyira feldühített, annyira elszomorított.
Azért mert hasonlít rá, azért mert ilyen az élet, azért mert egyben gyönyörű és irtózatos,
mert tök hideg és tűzforró,nem bírtam,
mert nyomta a mellkasomat.
Telefont ragadtam, és leírtam a szüleimnek, hogy mennyire hálás vagyok nekik,
hogy ők a legjobbak, és
hogy talán meg sem érdemlem mindezt.
És csak azért,mert sírva nem tudtam volna elmondani...
Me too...
De már jól vagyok, komolyan.
De tudod, mesék mindig lesznek melyekben kicsit megbújhatsz, amíg le nem csillapodnak a szelek,
ahol kirekesztheted akár egy pillanatra ezt a hangzavart,
hogy megtaláld a kiutat, a reményt, a szépet,
és magadat.
Más választásod úgy sincs...
Mindenki meghal, mindenkit megölsz magad körül, de miért?
...
Nyomd a kuplungot!Fordítsd el!Tedd sebességbe! Végy egy nagy levegőt!Engedd el!
És élj!
Légyszi...
