Miközben ültem a színház utolsó előtti sorában, végignéztem az előttem ülő embertömegen, mindenki előre meredt és hallgatta a hegedűjátékot, lényegében csend volt. Óriási csend.
De az agyam kattogott... Nem hiszem el, hogy az emberek szótlan tudnak ülni és nem őrülnek meg a saját gondolatörvényeiktől.
Vajon mi lehet a fejükben? Mire gondolnak? Mi jut eszükbe a holokausztról? Vagy egyáltalán mit kelt bennük a hegedűhangja? Gondolnak egyáltalán bármire is? Vagy csak bámulnak maguk elé, mert így illik, mert ez egy színház, vannak szokások, be kell tartani, sok hülye ember, mit keresek én itt?
Csend van.
Igen, azt hiszem értem.
A tömeg tud óriási hangzavart kelteni, pusztán azzal, hogy minden második ember susmorog a szomszédjával. Írtó idegesítő.
Mégis. Az ember végtelen csenddel tud bírni.
Mert mindenki rohadtul vágyik arra, hogy egy kicsit lekössék a figyelmét, hogy csendben lehessen, hogy egyedül és csordultig legyen.Csendben, mégis óriási hangzavarban.
Tömegben, teljesen egyedül.
Még sem hallok semmit.
Az emberek egyre hangosabban hallgatnak, nem bírom elviselni, lüktet a fejem, marcangol a suttogás, elveszek a gondolatörvényükben,
elveszek a csendben.
Hangzavar.
zavar.
kavar.
avar.
Nyugalom, ez a hang csak én vagyok.
