A képek, amelyeket nap mint nap megélek, amik ott vannak mellettem, amiket én kreálok, amik belőlem születnek, ahogyan én látom.
Ezt szeretem,
Nehéz lenne sarkainál megfogni a gondolataimat, mint a tengert is. Mert végtelennek tűnő, át nem látható.
Követők
narancs
2015. február 11. 18:33
Utánad mindig csak a gyűrött lepedők maradnak. Az est durva mocskát az ágyamban hagyod, te kielégülve kikelsz az ágyból, kezedbe veszed a cigit, egy szál alsógatyában kimész a teraszra, vissza se nézel rám.
Mozdulatlanul fekszem az ágyban, nézem a meztelen testemet, lám engem is bemocskoltál, rajtam a verejtéked, rajtam a sóhajod, a nyögésed, magamtól is undorodok.
Az ajtót bevágod magad után, mintha mérges lennél, de mégis közöny van az arcodon. Rám nézel, felhúzod a szemöldököd, kávé? Csak elbámulok a vállad fölött, mintha egyetértően néznék, igen, az jó lenne, miközben görcsbe szorul a gyomrom, és összerázkódok, mikor a combom a hideg oszlophoz ér. Kávé, az jó lesz.
Hallom a kávégép darálását, azt hiszem a szíved is hasonlóan dobog, vagy fortyog, nem is tudom, félelmetes.
Keserű lett.
A reggeli rohanásokba, mielőtt elindulnék, kiveszem a szemeteszsákot a kukából, hajam a szemembe lóg, kabátom hanyagul omlik le a testemen, közben egy narancsot tolok a zsebembe, úgyis hosszú napom lesz, jól fog jönni. Felemelem a kinti tároló tetejét, beledobom a rothadó dolgokkal teli zsákot, egy pillanatra még hányingerem is lesz a bűztől, és kilépek januári tavaszt idéző napsütésbe. Hideg szél fúj, az arcomat a nap pirongatja, mielőtt zsebre dugom a kezem, észreveszem, hogy a narancs eltorlaszolja a bejáratot. Próbálom kivenni, de a világért nem akar megmozdulni, feszegetem a zsebem, a mellettem álló autósok lehúzott napszemüveggel figyelnek, hogy vajon mit csinál ez a liba. A narancs nem mozdul, nekem viszont rohannom kell, ott hagyom, majd otthon kiszedem valahogy.
Az egész nap egy véget nem érő rémálomnak tűnt, minden máshogy történt, mint azt elképzeltem, magamra borítottam a gyümölcs shakem, elvágtam az ujjam egy papírral, leordítottam egy ügyfelet, lekéstem az utolsó buszomat, így taxival kellett hazajönnöm.
Itthon persze a mereven maga elé néző, semmit sem tevő vadállat várt, csak halkan köszöntem, ő bólintott a fejével, hogy észrevette, hogy megjöttem, de sajnos a tegnap esti meccs ismétlését bámulta, így hangot nem tud kiadni.
Bementem a fürdőbe, állt a víz, zuhanyzás közben ugyanis mindig kifolyik, és fel kell mosni utána, az alsógatyája a wc tartájra dobva, a leborotvált szőre belepte mosdókagylót, az üres wc guriga a tartón hagyva.
Megdermedtem. A szemem tele lett könnyel. Az egész testemet elöntötte valami, adrenalin, düh, utálat. Kimentem a szobába és hűvösen ennyit mondtam neki, menj el.
Nem tudom mit gondolhatott, egy ideig csak nézett rám bambán, de aztán észrevette az arcomon, hogy komolyan gondolom, amit mondtam.
Felöltözött és kiment az ajtón.
Március van. Most már nem csak a nap, de a hőmérséklet is tavaszt mutat. Kivettem egy hét szabadságot, rendbe szedem a házat, rendbe szedem magam.
Leveszem a sapkám, és beledugom a zsebembe. Egy pillanatra megállok, mert észreveszek benne valamit, ott a narancs, elrothadva, összemenve, bezöldülve, felemelem a legközelebbi háztömb tároló tetejét, egy pillanatra hányingerem lesz a bűztől és belevágom a fonnyadt gyümölcsöt.
Meleg szél fúj, az arcomat a nap pirongatja, hát ettől is megszabadultam
Örökké-e?
2015. február 07. 21:53
Azt mondtam egyszer, hogy örökké a barátod leszek.
Az örökké sok idő, pláne akkor, amikor soha sem látjuk egymást. Jó, persze összefuthatunk a buszmegállóban, falu rendezvényeken, az utcán. De ez nem az igazi.
Örülünk egymásnak, megkérdezzük, hogy vagy, jól köszi,és te, én is. Aztán elmegyünk, abban a tudatban, hogy hamarosan majd újra találkozunk.
Aztán persze elmennek a hülye hónapok, még a szél se fúj rólad híreket, pedig olyan jó lenne hallani rólad, tudni, hogy minden rendben, hogy élsz, hogy megéled, hogy boldog vagy.
Nehéz a múlttal összeegyeztetni a jelent, nehéz elfelejteni azt, ami megtörtént, és ennek fejében helyesen cselekedni, eldönteni, hogy mit szabad, hogy mi a helyes, mi a megfelelő távolság, amit minden körülmény között meg kell tartani, vagy egyszerűen csak hallgatni az ösztönökre, és minden további nélkül úgy viselkedni, mintha semminek sem lenne vége, mintha minden a régi lenne.
És azt hiszem ez a legjobb megoldás. Betartani azt a szót, hogy örökké.
Mert annak ellenére, hogy nem a mindennapjaim, de az életem része, és ha már egyszer megismertem, ha megtaláltuk a bizalmat, akkor a múlt, az elszakadt dolgok sem tudnak igazán elválasztani, vagy meg nem történtté tenni kettőnket.
Kezdetben persze ez is nehéz, elfogadni, hogy igenis nem kell mindent elengedni, mert nem kell, hogy minden megváltozzon, annak ellenére, hogy valami véget ért.
Az örökké sok idő, pláne akkor, amikor soha sem látjuk egymást. De egy hosszú szünet után, mikor végre találkozunk, és egy teljesen már ember szemébe nézek, mint akit eddig ismertem, és közben mégis ugyanazt látom, de valami más, és ez a más a legszebb dolog amit viselhet. Mert ez a más a bőrén, a szemében, a nevetésében tette az igazi önmagává, akkor úgy érzem, megérte várni erre a pillanatra.
Még akkor is, ha akkor láttam utoljára, bennem örökké az marad meg, aki ő valójában.
Akinek örökkét ígértem.