Tengermoraj

Az ember egy idő után hozzászokik a körülötte lévő dolgokhoz. Lassan hozzászokunk megint, hogy minden reggel egyre sötétebb lesz, hogy amikor korán kell kelni, nem elég egy órával indulás előtt ébredni, mert vagy sminkelni, vagy reggelizni nem lesz idő. Jobbik esetben hozzászokik, hogy korábban kel, vagy pedig a hiányhoz, hogy valami mindig elmarad.

Mert ugye az ágy melege még ha 5 perccel is tovább, de felér egy lekváros pirítóssal.

Megszoktad, hogy az esernyő teljesen felesleges, mert úgysem fog esni, amíg az utcán mászkálsz, aztán persze, amikor jössz haza, csurom vízesen vágódsz be a metró ajtaján. Az emberek meg csak sajnálattal bámulnak rád, nézd azt a marhát, még esernyőt sem volt képes magával hozni.

Én mondjuk szeretem az esőt, szeretek elázni. Szeretem, ahogy egyszer csak a semmiből el kezd szakadni és az egész város megtisztul egy pár pillanat alatt.

Lassan megszokom, hogy az emberek még mindig ugyanolyan taplók, mint eddig voltak, hogy nehezen változnak meg, és igen, nem mindenkinek van vajból a szíve, nem igazán foglalkoznak azzal, ha éppen fellöknek az aluljáróban, vagy, hogy te is csóró vagy, és nem tudsz nekik adni cigire pénzt :(

Már megtanultam, hogy jól megnézem azokat az embereket, akik valamit nyújtanak az orrom elé, vagy éppen rájuk se nézek. Mert ha valakinek több szórólap van a kezében, akkor bátran nyúlok érte, ha viszont magabiztosan csak egy valamit tart elém és egy mappát szorít a hóna alatt, na azt nagy ívben elkerülöm, néha már a köszönöm nem kérek is elmarad, mert neki nem csak a jószívedre van szüksége, hanem az idődre, és a pénzedre is, persze valami nemes cél érdekében.

Lassan rutinná válnak a napjaim, jobban mondva a napjaim lesznek a rutinjaim, vagy a rutinjaimból állnak a napjaim?! 

Mindenesetre aztán kezdődik előlről.

Szokásommá vált, hogy minden nap meghallgatom ugyanazt a számot, és azt képzelem, hogy ettől minden rendbe jön, hogy ettől, majd minden csak egy szimpla dal lesz. És semmi más. Csak egy megnyugtató dallam, ami helyre hozza a káoszt a nap végére.

Megszoktam már, hogy korán sötétedik, hogy nincs is igazán Nap már, hogy minden délután egyre sötétebb lesz, hogy csak úgy végigfutnak rajtam a napok, hogy már szeptember végén minden bevásárló központ a karácsonyra készül, hogy senki nem képes kicsit a jelenben élni, csak futnak és haladnak előre, és te lassan beletörődsz, hogy semmi beleszólásod lelassítani a jelent.

Még mindig nem szoktam meg igazán, hogy minden vasárnap vissza kell jönnöm, hogy óráról órára tanulnom kellene, még mindig nem fogadtam el, hogy egyedül kell megküzdenem a dolgaimmal, hogy egyedül kell lefeküdnöm, és egyedül ébredek fel reggel. Még nem szoktam meg, hogy hidegek a reggelek, hogy lehűlik a talpam, ha lerúgom magamról a takarót, még mindig nem szoktam hozzá a hideg vízhez ébredés után, még mindig nem tanultam meg, hogy feküdjek le időben, mert már megint éjfél, és holnap persze majd gondolom magamban reggel, hogy mi a picsáért nem aludtam el idő előtt, és alig bírok kimászni a jéghidegbe fél 8-kor, hogy aztán vagy smink, vagy reggeli nélkül beérjek 9-re az iskolába.

Egy őszi rutin vagyok már én is,  egy őszi megszokás. Az őszhöz öltözöm, az ősszel kelek és fekszem. Együtt esem az ősszel, az őszbe kapaszkodom, ha úgy van, és tolom el magamtól, ha az kell. 

Ketten vagyunk már

őszi rutinná válások.

Tudjátok mi a baj a magyar emberekkel? 

Az, hogy azt követik, azt hajtják, amit a náluk nagyobbak diktálnak. Amit a helyi hírekben olvasnak. Amit a barátaiktól hallanak. Amiket kamu-oldalakon találnak, mert egy ismerősük megosztotta a facebook-on. 

Mindenki veri itt a nyálát, hogy le a bevándorlókkal, le a migránsokkal, kifelé az összeset, büdös bagázs az egész, nem kell még több kihasználó senkiházi ebbe az országba. 

Mert, hogy ők bűnözők. 

Bezzeg azok az emberek, akiktől konkrétan félni kell a villamosmegállóban, az aluljárókban, mert már messziről érződik róluk a kötözködés. 

Ezt hívhatjátok rasszizmusnak, vagy aminek akarjátok, én pontosan tudom, hogy nem vagyok az, mert nem írok le mindenkit csak azért, ahogy kinéz éppen. 

De lassan, a naiv kislányból aki voltam, lassan, sem normális kinézetű emberekben, sem igazi segítséget kérő emberekben sem fogok tudni bízni, mert már annyiszor csalódtam hamis, ismeretlenekben, akik szépen mosolyogtak, és kihasználták gyenge akaratomat.

Tehát rasszista vagyok-e? 

Nem.

De amikor felszáll 4 férfi a villamosra, és konkrétan nem mersz levegőt venni, mert tudod, hogy beleég a gyomrodba a szag hazáig, és ott állsz a vasrúdat szorítva, megszeppenve, mert ezek az emberek mit sem törődve azzal, hogy ÉRTELMES EMBEREK között léteznek, úgy jönnek fel, mint a csürhe és csapkodni kezdenek már egy ülő férfit, mert elvileg a barátjuk, de te csak állsz ott, és próbálsz arrébb állni, hogy nehogy te legyél a következő, akit majd csak úgy viccből legyintgetnek.

Akkor kérdem én, tényleg a migránsoktól kellene félnünk?

Nem inkább azoktól az emberektől, akik annyira nem becsülik magukat, az országot, vagy más embereket, hogy inkább beleszarnak a saját gatyájukba, mint sem keresnének valami minimál munkát.

Mert tudnak fenn hangon dicsekedni, hogy " ma 13 üveg borsodit toltam le", közben a kezükön ott van a legalább egy hetes mocsok, amit lemosni nem képes még az esőben sem.

Nem!

Mert nekik mindenhez van joguk! Mert ők magyar állampolgárok, ők kapják a segélyt, őket nem érdekli semmi, mert ők itt a Janik, meg a fasza Orbán teszi alájuk a zsét, mert rászorulnak, közben meg egy csomó fiatalnak nincs lehetősége felsőoktatásban tovább tanulni, és persze még mindig vannak emberek, akiknek kajára nem futja, nem, hogy még napi 13 üveg sörre. Ezek persze tök közhelyek, most ide kellenének még, a bezzeg stadionra van pénz, meg az egészségügyet kellene inkább emberi környezetté varázsolni IGAZ dumák. De ez csak akkor lesz fontos, ha bevándorlók már nem lesznek, mert ugye miattuk van minden. UGYE.

( Még mielőtt valaki leszólna, hogy bunkó vagyok, vagy valami, közlöm, hogy tudom, hogy vannak normális cigányok, és románok, (és nem is ez a lényeg),akik tanulnak, családot alapítanak, félre tesznek, karriert építenek, NEM RÓLUK BESZÉLEK! (Rájuk igenis büszke vagyok, és csodálom őket, hogy képesek feljebb kerülni és harcolni azért, hogy legyenek valakik) Hanem a többi kiheréletlen vadparasztról, akiknek nem futja többre az agyukból).

De amikor! Az általános és középiskolákban félni kell a szaros még 12 éves gyerektől sem, amikor a tanár, amikor az igazgató, sem MER fellépni, hogy megvédje azt a gyereket, aki bántalmazva van, akkor nem attól kell félni, hogy  a mi gyerekeink és a ti unokáitok milyen országban fognak felnőni, hanem attól, hogy a jelenlegi gyerekek, egy olyan országban élnek, ahol nap, mint nap félni kell a társaiktól. Akik talán fel sem tudnak majd nőni igazán, mert tudni fogják, hogy nincs igazság a földön, és lehet, hogy ők azok, akiknek vesznie kell. 

Szerinted milyen felnőttekké válnak az úgymond "terror" alatt?

És ők azt fogják látni, hogy ez így megy, hogy tőlük félni kell, azon rágódnak majd, hogy szóljanak e, ha éppen csak elvették az almáját, vagy ha már késsel fenyegetik, elég e akkor, vagy egyáltalán, merjen e szólni, mert hogy azt mondta a nyakának szegezve a kést, ha szólni mer, tuti leszúrja másnap.

Már ha lesz másnap.

Fogadni mernék, hogy azok az emberek, akik a legnagyobb ellenszenvvel hadakoznak a bevándorlók ellen, még soha eggyel sem találkoztak. 

Tudod, ha egy országban háború tör ki, mindenki inkább az életet választja. Most hőzönghetsz, hogy neked a hazád a fontos, és te itt maradnál, de most nincs háború, most könnyű kemény legénynek maradni. Ha egyszer kitörne, és nem, nem szeretném megélni, de valószínű minden tökös jancsinak az lenne az első, hogy a saját és a családja bőrét megmentse. 

És ez így van rendjén.

Mert az ember elvégre azért született, hogy éljen.

Azt sem mondom, hogy az embernek nincs joga ahhoz, hogy igennel, nemmel, vagy érvénytelenül szavazzon. Mert van. Mert mindenkinek joga van hozzá, hogy mit hisz el, mit nem, mit akar, mit nem. Jogom van nekem is, hogy véleményem legyen.

Biztos nem kellenének ide migránsok, mért kellenének? De nem is ide akarnak jönni, ahonnan konkrétan fejvesztve menekülnek az értelmes fiatalok. 

Azt sem mondom, hogy van olyan ország, ahol nincsenek agyhalott, nem törődöm, vad emberek. Akiktől félni kellene. Mert mindenhol vannak. Mindenhol.

De ahelyett, hogy olyan dolgokról szavazunk, amik nincsenek, próbálhatnánk a jelen helyzetünket jobbá tenni.

Nekem mért kötelességem félni a saját országomban?

Nekem mért kell eltűrnöm az agressziót?

Mi lesz vajon holnap, ha felkelek, megállok a villamosmegállóban, és remegve kell megállnom a legszélén, mert nem merek majd tovább menni a mérgező szemek előtt. 

Mi lesz vajon holnap?

És másnap?

,,Pedig egyedül a vadidegen az akinek igazat adok. 
Egyedül a vadidegen az akibe beleszületek...Akibe beleszületek...
Akibe beleszületek, beletanulok!"

/Hiperkarma/

Te belegondoltál már abba, hogy amikor megszületünk, csak azzal vagyunk tisztában, hogy létezünk. De, hogy ki az a vadidegen, aki bennünk van, na meg az, aki vissza néz ránk a tükörből, azt nem tudjuk.

Csak valahogy kialakul.

Évről évre elfogadjuk az arcunkat, a vonásainkat, a testünket, hogy fejlődünk, hogy felnövünk, hogy változunk. 

Körvonalazódnak bennünk, hogy milyenek vagyunk, ha mérgesek, boldogok, vagy szomorúak éppen. Belenézünk a tükörbe, mosolygunk. Ilyenek a fogaim. Nagy a hézag közöttük. De a szám szép. Mosolygok. Ismerősnek tűnök. 

Aztán meglátok egy képet magamról, ahol nem vigyorgok és arra gondolok, hogy ez nem lehetek én. De hát nem is ilyen az arcom. Ki vagyok én?

Ebbe a testbe születtem, én. Ilyen vagyok. Milyen? Mindig más, de én vagyok. Ha az emberek rám néznek, tudják, hogy én vagyok az. Tudják a nevem, az arcomhoz kötik. Talán ismerik a hangom is. Felismerik. Felismernek.

Mert vagyok valaki.

De ahhoz, hogy az emberek felismerjenek, ahhoz meg kell ismerniük engem. És ahhoz, hogy megismerhessenek, először nekem kell rájönnöm, hogy milyen vagyok valójában.

Bele kell tanulnom, milyen érzés is éppen Barbinak, Frodónak, vagy Bélának lenni. Minden egyes nap tanulok valamit, milyen, ha emberek között vagyok, milyen, ha egyedül, milyen, ha a családommal. Ha idegenekkel, vagy a legjobb barátommal.

Milyen a hangom éneklés közben, ha az iskolában, és milyen amikor csak otthon a zuhany alatt dúdolgatok. Meglehetősen nagy a különbség. 

Még babaként el tudom dönteni, hogy a banános pürét, vagy a répásat szeretem jobban. Ha az egyik nem ízlik, azt kiköpöm, vagy kiborítom az etetőszékre, vagy anya ölébe. De nem biztos, hogy ez így marad. Mert változom. Mert tapasztalok. 

Felnőttként már határozottan mondhatom, hogy utálom a teát. Hogy a kedvenc kajám a sonkás makaróni. És a mákot csak kis mennyiségben szeretem, de ma már képes vagyok a fogyasztására. De nem biztos, hogy ez így marad. Mert változom. Mert tapasztalok.

Tudom, hogy a kedvenc színem a szivárvány. De a legjobban a kéket szeretem. Tavaly zöldes színeket hordtam, idén viszont inkább feketét. Mert változik, mert változom.

 Például tudom, hogyan viselkedem stressz helyzetben. Tudom, hogy egy szó is elég és sírva fakadok és nem tudom elmondani, mi a jó isten bajom van. De ilyen vagyok. És ezt nem olyan egyszerű leküzdeni, mert ilyen a mentalitásom.

Tudom, hogy milyen, ha szerelmes vagyok. Tudom, hogy csak az a lényeg, hogy mi van a másikkal, azon töröm a fejem, mivel tudnám meglepni, már előre gondolkodom, a következő évi karácsonyi ajándékon.

Tudom, hogy vannak hibáim. Jobbik esetben, tudom is mik azok. De nem feletkezem meg a jó tulajdonságaimról sem. Mert azok is vannak.

Tudom, hogy nem vagyok tökéletes. 

De például nem tudom mit kezdjek az életemmel. Mert még nem ismertem meg magam eléggé. Mert még nem ismerem a körülöttem lévő lehetőségeket, a határokat.

Viszont azt tudom, hogy szeretnék majd egy szép házat. Egy kis francia bulldogot. És szeretnék egy hippi buszt. És szeretnék Törökországban élni kicsit. Meg szeretnék világot látni.

Meg szeretem a virágokat.

Nem félek az egerektől.

A fogaim között szippantom fel a spagettit.

Szerelmes vagyok.

Nem szeretem a Trónok Harcát.

Hason szoktam aludni.

Sokat álmodom.

Még nem tudom pontosan, hogy ki vagyok valójában.

De biztos vagyok benne, hogy egyszer a vadidegenből, egy közeli ismerős lesz, akinek az utolsó pillanatig lesznek olyan titkai, amikre magam sem jöttem még rá, mert minden nap ér valami új, amibe bele kell még tanulnom.

Te milyen vadidegen vagy?

Idegenek táncolnak.

Nem ismerem őket.

Bár ismerős az arcuk.

R i D e G e N e K

i D e G e N e K .

Az egyikre hasonlítasz.

t E, igen t E.

Idegen táncolsz.

Az enyémen.

 Ne lépj a lábamra.

Az idegemen ugrálsz.

Az idegenem.

E n Y é M.

Az idegenemen vagy.

a Z    e N y É m E n.

Az idegeneimen.

Mert többen vannak.

Egy vagyok én is.

Többen vagyok.

I d E g E n vagyok.

.            .               .

Az enyémen.

Tegnap ültem a hintaágyban az esőben. Az elején épp, hogy pár csepp ha esett, az első idegen volt, hideg, aztán már észre se vettem, mikor áztam el annyira, hogy csavarni lehetett a ruhámból a vizet. 

Aztán kisütött a Nap megint.

Tapadt a bőrömhöz a langyos, nedves textil, cuppogott a hátamon, csordultak a cseppek lefelé a combamon, és én csak ültem a hintaágyban a Napon, mintha a világ legtermészetesebb dolga történt volna. 

Bámultam a földet, ahogy hintázás közben fel-alá csúszik alattam a nedves talaj. Aztán észrevettem, hogy a homokból több helyen is rózsaszín gyűrűs férgek próbálnak feltörni a vízes felszínre. Figyeltem, ahogy igyekeznek kifelé, ahogy egyre többen vetődnek a talpam alá, mit sem törődve azzal, hogy valami idegen dolog lebeg felettük. 

Kúsztak egymás felé, egymásba gabalyodva hemperegtek tovább, néztem őket, és magunkat láttam bennük.       

Magunkat, mint embereket. 

Mi is egyszer csak feljövünk, ha csendesült a vihar, ha kicsit lehűlt a föld, ha azt érezzük, van egy kis változás. Hogy végre elmosta az eső a forróságot, a piszkos problémákat, és a rózsaszín testünket kiengedhetjük a valóságba, és egymásba gabalyodva, kabálózva, új életet kezdhetünk.

Nem is vagyunk olyan idegenek hozzájuk képest.

Az eső megint rákezdett, most már zuhogott, verte a vállamat, verte a földet, verte a valóságot. Éreztem, ahogy lassan lehűlik a testem, a ruhám már nem tudott több vízet magába szívni, már nem tudott többet befogadni a szálaiba, csak folyt végig rajtam az eső, egészen le a gilisztákig. 

Aztán felálltam és elindultam az ajtó felé. Amikor az előszobában levettem a cipőm, csak akkor vettem észre, hogy apró, rózsaszín, gyűrűs cafatok vannak a talpamra ragadva.

Hát mi is mind földigiliszták vagyunk.