Tegnap ültem a hintaágyban az esőben. Az elején épp, hogy pár csepp ha esett, az első idegen volt, hideg, aztán már észre se vettem, mikor áztam el annyira, hogy csavarni lehetett a ruhámból a vizet.
Aztán kisütött a Nap megint.
Tapadt a bőrömhöz a langyos, nedves textil, cuppogott a hátamon, csordultak a cseppek lefelé a combamon, és én csak ültem a hintaágyban a Napon, mintha a világ legtermészetesebb dolga történt volna.
Bámultam a földet, ahogy hintázás közben fel-alá csúszik alattam a nedves talaj. Aztán észrevettem, hogy a homokból több helyen is rózsaszín gyűrűs férgek próbálnak feltörni a vízes felszínre. Figyeltem, ahogy igyekeznek kifelé, ahogy egyre többen vetődnek a talpam alá, mit sem törődve azzal, hogy valami idegen dolog lebeg felettük.
Kúsztak egymás felé, egymásba gabalyodva hemperegtek tovább, néztem őket, és magunkat láttam bennük.
Magunkat, mint embereket.
Mi is egyszer csak feljövünk, ha csendesült a vihar, ha kicsit lehűlt a föld, ha azt érezzük, van egy kis változás. Hogy végre elmosta az eső a forróságot, a piszkos problémákat, és a rózsaszín testünket kiengedhetjük a valóságba, és egymásba gabalyodva, kabálózva, új életet kezdhetünk.
Nem is vagyunk olyan idegenek hozzájuk képest.
Az eső megint rákezdett, most már zuhogott, verte a vállamat, verte a földet, verte a valóságot. Éreztem, ahogy lassan lehűlik a testem, a ruhám már nem tudott több vízet magába szívni, már nem tudott többet befogadni a szálaiba, csak folyt végig rajtam az eső, egészen le a gilisztákig.
Aztán felálltam és elindultam az ajtó felé. Amikor az előszobában levettem a cipőm, csak akkor vettem észre, hogy apró, rózsaszín, gyűrűs cafatok vannak a talpamra ragadva.
Hát mi is mind földigiliszták vagyunk.
