,,Pedig egyedül a vadidegen az akinek igazat adok.
Egyedül a vadidegen az akibe beleszületek...Akibe beleszületek...
Akibe beleszületek, beletanulok!"
/Hiperkarma/
Te belegondoltál már abba, hogy amikor megszületünk, csak azzal vagyunk tisztában, hogy létezünk. De, hogy ki az a vadidegen, aki bennünk van, na meg az, aki vissza néz ránk a tükörből, azt nem tudjuk.
Csak valahogy kialakul.
Évről évre elfogadjuk az arcunkat, a vonásainkat, a testünket, hogy fejlődünk, hogy felnövünk, hogy változunk.
Körvonalazódnak bennünk, hogy milyenek vagyunk, ha mérgesek, boldogok, vagy szomorúak éppen. Belenézünk a tükörbe, mosolygunk. Ilyenek a fogaim. Nagy a hézag közöttük. De a szám szép. Mosolygok. Ismerősnek tűnök.
Aztán meglátok egy képet magamról, ahol nem vigyorgok és arra gondolok, hogy ez nem lehetek én. De hát nem is ilyen az arcom. Ki vagyok én?
Ebbe a testbe születtem, én. Ilyen vagyok. Milyen? Mindig más, de én vagyok. Ha az emberek rám néznek, tudják, hogy én vagyok az. Tudják a nevem, az arcomhoz kötik. Talán ismerik a hangom is. Felismerik. Felismernek.
Mert vagyok valaki.
De ahhoz, hogy az emberek felismerjenek, ahhoz meg kell ismerniük engem. És ahhoz, hogy megismerhessenek, először nekem kell rájönnöm, hogy milyen vagyok valójában.
Bele kell tanulnom, milyen érzés is éppen Barbinak, Frodónak, vagy Bélának lenni. Minden egyes nap tanulok valamit, milyen, ha emberek között vagyok, milyen, ha egyedül, milyen, ha a családommal. Ha idegenekkel, vagy a legjobb barátommal.
Milyen a hangom éneklés közben, ha az iskolában, és milyen amikor csak otthon a zuhany alatt dúdolgatok. Meglehetősen nagy a különbség.
Még babaként el tudom dönteni, hogy a banános pürét, vagy a répásat szeretem jobban. Ha az egyik nem ízlik, azt kiköpöm, vagy kiborítom az etetőszékre, vagy anya ölébe. De nem biztos, hogy ez így marad. Mert változom. Mert tapasztalok.
Felnőttként már határozottan mondhatom, hogy utálom a teát. Hogy a kedvenc kajám a sonkás makaróni. És a mákot csak kis mennyiségben szeretem, de ma már képes vagyok a fogyasztására. De nem biztos, hogy ez így marad. Mert változom. Mert tapasztalok.
Tudom, hogy a kedvenc színem a szivárvány. De a legjobban a kéket szeretem. Tavaly zöldes színeket hordtam, idén viszont inkább feketét. Mert változik, mert változom.
Például tudom, hogyan viselkedem stressz helyzetben. Tudom, hogy egy szó is elég és sírva fakadok és nem tudom elmondani, mi a jó isten bajom van. De ilyen vagyok. És ezt nem olyan egyszerű leküzdeni, mert ilyen a mentalitásom.
Tudom, hogy milyen, ha szerelmes vagyok. Tudom, hogy csak az a lényeg, hogy mi van a másikkal, azon töröm a fejem, mivel tudnám meglepni, már előre gondolkodom, a következő évi karácsonyi ajándékon.
Tudom, hogy vannak hibáim. Jobbik esetben, tudom is mik azok. De nem feletkezem meg a jó tulajdonságaimról sem. Mert azok is vannak.
Tudom, hogy nem vagyok tökéletes.
De például nem tudom mit kezdjek az életemmel. Mert még nem ismertem meg magam eléggé. Mert még nem ismerem a körülöttem lévő lehetőségeket, a határokat.
Viszont azt tudom, hogy szeretnék majd egy szép házat. Egy kis francia bulldogot. És szeretnék egy hippi buszt. És szeretnék Törökországban élni kicsit. Meg szeretnék világot látni.
Meg szeretem a virágokat.
Nem félek az egerektől.
A fogaim között szippantom fel a spagettit.
Szerelmes vagyok.
Nem szeretem a Trónok Harcát.
Hason szoktam aludni.
Sokat álmodom.
Még nem tudom pontosan, hogy ki vagyok valójában.
De biztos vagyok benne, hogy egyszer a vadidegenből, egy közeli ismerős lesz, akinek az utolsó pillanatig lesznek olyan titkai, amikre magam sem jöttem még rá, mert minden nap ér valami új, amibe bele kell még tanulnom.
Te milyen vadidegen vagy?
