Az ember egy idő után hozzászokik a körülötte lévő dolgokhoz. Lassan hozzászokunk megint, hogy minden reggel egyre sötétebb lesz, hogy amikor korán kell kelni, nem elég egy órával indulás előtt ébredni, mert vagy sminkelni, vagy reggelizni nem lesz idő. Jobbik esetben hozzászokik, hogy korábban kel, vagy pedig a hiányhoz, hogy valami mindig elmarad.
Mert ugye az ágy melege még ha 5 perccel is tovább, de felér egy lekváros pirítóssal.
Megszoktad, hogy az esernyő teljesen felesleges, mert úgysem fog esni, amíg az utcán mászkálsz, aztán persze, amikor jössz haza, csurom vízesen vágódsz be a metró ajtaján. Az emberek meg csak sajnálattal bámulnak rád, nézd azt a marhát, még esernyőt sem volt képes magával hozni.
Én mondjuk szeretem az esőt, szeretek elázni. Szeretem, ahogy egyszer csak a semmiből el kezd szakadni és az egész város megtisztul egy pár pillanat alatt.
Lassan megszokom, hogy az emberek még mindig ugyanolyan taplók, mint eddig voltak, hogy nehezen változnak meg, és igen, nem mindenkinek van vajból a szíve, nem igazán foglalkoznak azzal, ha éppen fellöknek az aluljáróban, vagy, hogy te is csóró vagy, és nem tudsz nekik adni cigire pénzt :(
Már megtanultam, hogy jól megnézem azokat az embereket, akik valamit nyújtanak az orrom elé, vagy éppen rájuk se nézek. Mert ha valakinek több szórólap van a kezében, akkor bátran nyúlok érte, ha viszont magabiztosan csak egy valamit tart elém és egy mappát szorít a hóna alatt, na azt nagy ívben elkerülöm, néha már a köszönöm nem kérek is elmarad, mert neki nem csak a jószívedre van szüksége, hanem az idődre, és a pénzedre is, persze valami nemes cél érdekében.
Lassan rutinná válnak a napjaim, jobban mondva a napjaim lesznek a rutinjaim, vagy a rutinjaimból állnak a napjaim?!
Mindenesetre aztán kezdődik előlről.
Szokásommá vált, hogy minden nap meghallgatom ugyanazt a számot, és azt képzelem, hogy ettől minden rendbe jön, hogy ettől, majd minden csak egy szimpla dal lesz. És semmi más. Csak egy megnyugtató dallam, ami helyre hozza a káoszt a nap végére.
Megszoktam már, hogy korán sötétedik, hogy nincs is igazán Nap már, hogy minden délután egyre sötétebb lesz, hogy csak úgy végigfutnak rajtam a napok, hogy már szeptember végén minden bevásárló központ a karácsonyra készül, hogy senki nem képes kicsit a jelenben élni, csak futnak és haladnak előre, és te lassan beletörődsz, hogy semmi beleszólásod lelassítani a jelent.
Még mindig nem szoktam meg igazán, hogy minden vasárnap vissza kell jönnöm, hogy óráról órára tanulnom kellene, még mindig nem fogadtam el, hogy egyedül kell megküzdenem a dolgaimmal, hogy egyedül kell lefeküdnöm, és egyedül ébredek fel reggel. Még nem szoktam meg, hogy hidegek a reggelek, hogy lehűlik a talpam, ha lerúgom magamról a takarót, még mindig nem szoktam hozzá a hideg vízhez ébredés után, még mindig nem tanultam meg, hogy feküdjek le időben, mert már megint éjfél, és holnap persze majd gondolom magamban reggel, hogy mi a picsáért nem aludtam el idő előtt, és alig bírok kimászni a jéghidegbe fél 8-kor, hogy aztán vagy smink, vagy reggeli nélkül beérjek 9-re az iskolába.
Egy őszi rutin vagyok már én is, egy őszi megszokás. Az őszhöz öltözöm, az ősszel kelek és fekszem. Együtt esem az ősszel, az őszbe kapaszkodom, ha úgy van, és tolom el magamtól, ha az kell.
Ketten vagyunk már
őszi rutinná válások.
