Vágtál már valakit pofán?
Úgy Istenigazából?
Ugye, milyen jó érzés, amikor látod, hogy szépen lassan folyik a vér az arcába, és ott marad a kezed nyoma. Te meg érzed, hogy bizsereg a tenyered a csattanástól, de csak lerázod, és számolod a hangyákat a tenyeredben.
Sokszor csak azt akarjuk, hogy rohadtul fájjon a másiknak, fájjon úgy, ahogy nekünk is fájt már, azt akarjuk, hogy szenvedjen, sírjon, zokogjon, törjön össze, mint egy üveg pohár, amikor nekiütöd a szélét a mosogatónak, törjön le belőle csak egy kis darab, de már ne lehessen használni többé. Csak ki kelljen dobni.
Na ja!
Sokan azt mondják, hogy a bosszút forralni szokták, de az igazi fájdalmat az tudja okozni, amikor meggondolatlanul, ösztönösen kiadod magadból azt a rettenetes sok haragot, ami ott nyomorog benned.
És ez amúgy szerintem elég emberi reakció.
Persze megkönnyebbülsz, mert jó, tényleg az, elmondtad, ütötted, üvöltötted, és kiadtad magadból a fájdalmat. Átadtad.
De valószínűleg nem fogsz könnyen szabadulni a bűntudattól, ami átveszi a helyét a haragodnak.
Én legalábbis ilyen vagyok.
Csak hordom magamban a fájdalmat, nem szólok, nem akarok beszélni róla, formálgatom, gyűjtögetem, és egy idő után leolvasható az arcomról, és amikor már annyira feszül, hogy nem vagyok képes a saját erőmmel átfogni, akkor kiszakad.
És zúdul.
És ömlik.
És alig akar megállni.
Aztán még jobban fáj.
Nem sokszor bántottak még meg annyira, hogy saját magamat is gonosznak tartottam, amikor jött a revans. Na meg igazságtalannak, könyörtelennek, és baromi erősnek is. De volt már ilyen. És egyszerre könnyebbültem meg, és zuhantam még lentebb a szakadékomba. Még annál is lentebb, mint ahova a valódi fájdalom nyomott.
Mert nem voltam különb annál, aki megbántott. Egy rohadt pici fokkal sem.
Ugyanolyan szívtelen és önző voltam, mint ő.
Mert ezzel együtt visszaadtam azt, amit kaptam. Megbántottak, így megbántottam. Mert így működik ez, nem? Kölcsön kenyér, visszajár...vagy mi.
Pedig nem.
És nem is szabad hagyni, hogy ez így dolgozzon bennünk. Már csak azért sem, mert nem adhatod meg a másiknak azt az örömet, hogy a szemei előtt törj össze! Valahogy, mindig erősebbnek kellene lennünk, legfőképp lélekjelenlétben.
Ez persze vicces az én számból, mert a lélekjelenlétem annyi, mint egy halott lepkének, akit a szél ide-oda fújdogál. Semennyi.
De minden pofonnal, amit kaptam, vagy kapok még, egyre erősebb leszek, és van, hogy már nem rezdül bele az arcom sem. Mert erősödöm általatok, a körülöttem lévő emberektől, a szembejövőktől, az elmenőktől, vagy a maradóktól.
Mindegy.
Legfőképp, magad miatt légy erős. A büszkeséged miatt, a lelked miatt, a személyiséged miatt, és tartsd vissza azt az adrenalintól felerősödött pofont, és add ki valahogy máshogy. De ne az legyen a célod, hogy fájjon.
Mert még jobban fog.
Még nagyon sokáig.
