Tengermoraj

Rohanok.

Minden egyes nap ziláltan ébredek, mint aki csak két órára feküdt le éjjel, és az egy óra mély alvást, felváltja a temérdek mennyiségű álom örvény, ami reggelre semmi értelmet nem von maga után, csak azt, hogy basszameg, valami baj van velem. 

Aztán folytatódik a rémálom, mert vékony vonal választja el a képzeletet a valóságtól, de ilyenkor azt kívánom, bárcsak megcsíphetném magam, vagy bárcsak félbeszakítaná az éjjelt, a szomszéd lakást felújító vérbeli kőművesek masszív ordibálása, de nem, a trágár szavak megmaradnak, úgy, mint a rothadó valóság is, amit életnek nevezünk.

Aztán csak nézek el a kávém fölött reggel, hogy ez nem történhet meg velem.

Még egyszer nem.

Nem, az élet már túl sokat vett el, és keveset adott ahhoz, hogy ezt újra és újra eljátsza velem. De ilyenkor már az is átfut az agyamon, hogy ennek az egésznek, én vagyok az oka.

Ébren akartok tartani?

Akkor ennél erősebb hatások, vagy szerek kellenek!

Mindig azt hiszem, hogy rendeződnek körülöttem a dolgok, hogy az élet végre kegyes lesz, hogy ez a kibaszott kacskaringós út, egy idő után kiegyenesedik, de az istenért nem akarja az igazságot.

Rohanok.

Minden nap ziláltan fekszem le, mert nem vagyok felkészülve arra, hogy vajon mit hoz a holnap. 

Mert bele sem merek gondolni.

Mert annyi kérdés lóg nap, mint nap a levegőben, amire lefekvés előtt sem érkezik válasz, hogy másnap csupán a bizonytalanságban úszunk, és gondolhatod, hogy nem előre felé.

Mindig, amikor már meggyőztem magamat arról, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell, akkor fordul a szél, és felborít raftingolás közben. 

Pedig nem tudok raftingolni. Nagyon nem. 

És az élet mégis megkockáztatja, lássuk mire vagy képes.

És nagyon úgy tűnik, hogy a cél előtt, mindig ez a nyavajás áll nyerésre, bármilyen gyorsan is evezek, bármilyen cseles is próbálok lenni, bármennyire is küzdök, bármennyire is akarom elérni végre, hogy még, ha nem is első, de egy kicseszett negyedik helyet elérjek, ahogy általában mindig életem során.

Szeretném azt mondani, hogy nem érdekel, hogy tojok rá, mi mindenen és mennyiszer kell keresztül rágnom magamat, de nem így van.

És habár nem szeretném az életem 100%-át kőbe vésve megtervezni, jó lenne tudni azt, hogy legalább a 60%-a, már megalapozottan áll, bármelyik irányba haladok is, és ha egyszer odaérek, akkor gyengéden megölel és megsimogatja a fejemet: tudtam, hogy képes vagy rá.

De egyelőre 30%-át sem látom magam előtt.

Néha elmélázok azon, hogy lehet, hogy nekem ez nem jár. Lehet, hogy nekem más van megírva, lehet, hogy idő előtt végleg felborulok, és nem fogok már többé kibújni a csónak alól. Hisz nem lehet mindenkinek egyforma életútja, sőt, ha őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor rájövünk, hogy a végcél sem egyezhet mindenkivel.

Rohanok.

És amikor már azt hiszem, hogy nincs több ugródeszka előttem, becsukom a szemem, hogy arra tudjak gondolni, hogy végre célba érek.

És abban a pillanatban, átesek valamin, ami azelőtt nem volt ott. Legalábbis, nem láttam, hogy ott van.

Aztán ömlik a vér az orromból, a térdemnek égett bőr szaga van, és marja a húsba fúródott vörös salak a sejtjeimet.

Fújom, de valahogy nem enyhíti a fájdalmam.

Fújom, de csak szédülök tőle.

Szomjas vagyok.

Te hiszel a véletlenekben?

Vagy azt gondolod, hogy előre minden el van tervezve, megvan írva, és az úgy is lesz?

Én valahogy a kettő között vagyok. 

Azt gondolom, hogy mindenkinek van egy saját kijelölt útja, amit be kell járnia, ha kell egyedül, ha lehet, valaki mással. Van egy vég, amibe el kell jutnia, és közben érhetnek meglepetések, de tulajdonképpen minden okkal történik.

Mindig azt szoktam mondani, úgyis úgy lesz, ahogy lennie kell.

Mindenből tanulunk, minden új emberből, minden megismételt hibából, minden veszteségből, kapunk valami újat, erősebbek leszünk, gyűjtjük magunkba az emlékeket, gyűjtjük a pofonokat, hogy amikor az élet odaállít ahhoz a bizonyos ÓRIÁSI dolog elé, te tudj egy hatalmas jobb egyenest adni.

Annyi ezzel a baj, hogy útközben rohadtul nehéz folyton hinni abban, hogy ez a rengeteg szarság a mi fejlődésünket szolgálja, ami végül elvisz oda, ahol majd az angyalok bodysurf-fel maguk fölé emelnek, és kiabálják, hogy igen! Megcsinálta.

Mert tényleg nem egyszerű.

Mert csalódunk a másikban, akiben bíztunk, és hittük, hogy valamiért Ő más, de aztán előbb-utóbb csak kiderül, hogy nem lehet minden tündérmese. 

Mert az túl egyszerű lenne.

Mert néha el kell esni.

Mert néha mások döngölnek pofával a porba.

De egyedül Te vagy az, akinek fel kell tudnia állni. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha nem érzed magad hozzá elég erősnek.

Akkor is, ha nem akarod elhinni, hogy ez veled történt.

Pedig igen. 

Lehet azért, mert nem figyeltél, lehet azért, mert naív voltál, felkészületlen, lusta, ideges, depressziós, kimerült, vagy éppen csak nem láttad, mi közeleg feléd.

De tudod, ha már egyszer voltál fent, akkor idővel, megint sikerülni fog.

Csak nézd végig az életedet, írd össze a hibáidat, írd össze a sikereidet. És nézz magadba.

Néha ahhoz, hogy új dolgok történjenek, el kell engedni a régieket, fel kell robbantani. Hogy ezer és ezer darabjaira hulljon.

Gondolkozz el azon, hogy min kell változtatnod. Gondolkozz el azon, ki az, aki hátráltat, ki az, aki kihasznál. Ki az, aki mindig ott van. 

Ki vagy te.

Ki vagyok én.

Gondolkozz el azon, hogy mi történt egy év alatt. És habár, rájöttem, hogy én nem hiszek már ebben az újévi újrakezdésben, mert az ember, bármikor dönthet úgy, hogy új időszámítást ad az életének, de ha leülsz, és elkezded írni, akkor rá fogsz jönni, hogy rengeteg minden történt 365 nap alatt, amire büszke lehetsz, ami megváltoztathatta az életedet. Ami megváltoztatott téged.

Az egyik barátnőm mondta, hogy írjam össze az elmúlt évet, és anyukám is mindig mondja. És egészen eddig a pillanatig azt gondoltam, hogy egész  2018-ban egy dolgot sikerült elérnem,de most, hogy írom ezeket, egyre csak jönnek az elmúlt év történései, és habár nem mindegyik jó, és pozitív, azért idén is sokat változott az életem.

És rohadtul félelmetes. Mert néha könnyebben emlékezünk vissza a negatív, sikertelen dolgainkra, hogy még egy év, amit sikerült totálisan elbaltáznom. És nyilván benne van ez is.

De kérdem én, komolyan, volt már olyan, hogy ne lett volna valahogy?

Valahogy minden évben más nálunk a karácsony.

És valószínűleg Nálatok is.

Persze megvannak a bevált receptek, ünnepi tradíciók, régi megszokások. És azt gondolnánk, vajon mi változhat?

Mert naívak vagyunk, és földi halandók, együgyűek, és hiszékenyek, és eszünkbe sem jut, hogy talán a szentestét idén a kórházban töltjük, oda vezet az utunk, ott kell együtt lennünk.

De együtt vagyunk, és kihozzuk a helyzetből a legtöbbet. 

Mert élni akarunk. Mert nem akarjuk, hogy az ünnep kicsit is másabb legyen, mint eddig, nem akarjuk, hogy a régi emlékeket egy rossz váltsa fel, nem akarjuk elhinni, hogy tényleg olyan aprók vagyunk, mint amik.

Pedig teljhatalommal báboznak velünk, és nem válogatnak, ha szülinap van, ha karácsony, ha keresztelő, ők táncoltatnak minket, a földbe tipornak, ráncigálnak, és talán nevetnek is rajtunk, jó kis kabarét csaptunk.

Tapsoljuk meg.

Hajoljatok meg.

Haljatok meg.

Aztán amikor azt hiszed, hogy már vége van, hogy nem lesz jobb, nem lesz már úgy, mint régen, akkor néha felbukkan egy kis remény, és te azt hiszed, ez mind miattad, érted történt.

De ki tudja. 

És persze olyankor nem is érdekel, csak arra gondolsz:

Hogy van remény.

Hogy lehet még újra olyan a karácsony, mint tavaly, a megszokott helyen, a bevált receptekkel, a szeretteiddel, a régi tradíciókkal, hóban, énekelve, közösen koccintva.

De aztán rájössz, hogy valójában, mind ez nem számít.

Mármint rájössz arra, hogy mind ez a körítés nem érdekes, nem számít a hol, a mit, a mikor, csak arra tudsz gondolni, hogy még, még nem lehet így vége. De ha nem jövőre, akkor talán azután, vagy azután, és rettegsz, hogy vajon mikor lesz még ugyanolyan hibátlan karácsony, mint valaha.

Mert minden évben más nálunk a karácsony.

És valószínűleg Nálatok is.

De megpróbáljuk kihozni belőle a legtöbbet, mert élni akarunk, mert vágyunk arra, hogy együtt legyünk, hogy legyen még boldog a karácsony, hogy a megszokott környezetben, a bevált receptekkel, régi tradíciókkal, újra, együtt ünnepeljünk, mert nem hagyhatjuk, hogy még egyszer valami megváltozzon ebben a családban, mert nem akarjuk belátni, hogy már pedig odafent nem válogatnak, ha esik, ha fúj, ők báboznak velünk.

Jó kis kabarét csaptunk.

Tapsoljuk meg.

Hajoljatok meg. 

De van remény.

És amíg valaki lélegzik közűlünk, és képes együtt tartani a családot, addig mi vagyunk, és megteszünk mindent azért, hogy ha még változnak is körülöttünk a körülmények, mi együtt legyünk, ha szülinap van, ha karácsony, ha keresztelő, ha ehhez kórházban kell lenni, ha utcán, ha külföldön, ha otthon, akárhol.

Mert élni akarunk.

Mert van remény.

Hajoljatok meg.

Tapsoljuk meg.

Rohadtul nehéz megfelelni.

Ha neki fogunk valaminek, akkor az emberek elvárják azt, hogy igenis, ha már elkezdted, mutass is fel valamit, fejezd be, kisanyám!

Hát jó.

Valakinek mindig bizonyítani akarunk. Szüleinknek, ellenségeinknek, feletteseinknek, magunknak, a múltnak, a jövőnek, hogy igenis nem vagyok felesleges, és haladok valamerre.

Nap, mint nap érünk el sikereket. 

Olyankor örülünk, büszkék vagyunk magunkra, megveregetjük a vállunkat, na igen, ezt is sikerült megcsinálni.

De mi van akkor, amikor éppen nem jön össze?

Akkor abban a pillanatban minden addigi siker eltűnik, és elnyomja az az egyetlen rossz, az az egyetlen bukás, ami lehet, hogy az egész életeted megváltoztatja.

Nem büszke rád senki sem, sőt, hallod a hangjukon, látod rajtuk, hogy csalódottak.

Miattad azok.

Pedig te ugyanaz az ember vagy, aki elérte az előző elérhetetlent, mégis utolsó senkinek érzed magad.

Mert rontottál.

Mert elengedted magad.

Mert nem figyeltél.

Mert egyszerűen csak rohadtul beszorultál két fal közé, ahonnan egyedül nem tudsz kijönni. 

De ilyenkor valahogy senki sem akar tolni, vagy éppen húzni téged sehova sem. 

Magadtól kerültél oda, gyere is ki, ha akarsz.

Ha tudsz.

Egész életünkben, minden elmúló nappal arra próbálunk törekedni, hogy holnap, a jövőhéten, a következő hónapban, az új évben, mi az, amit célként kitűzünk, el tudunk érni, és meg is fogunk csinálni.

És ez jól is van így.

Törekedj csak arra, hogy minél több sikert magadénak tudj, amire azt mondhatod, na igen, ez az enyém, én csináltam, megküzdöttem érte, és ezt  már senki sem veheti el tőlem.

De ne feledkezz meg arról sem, hogy nem kell, hogy minden sikerüljön elsőre. Mert az élet nem így működik. 

Megcsinálhatod a párhuzamos parkolást egymás után százszor tökéletesen, ha éppen százegyedjére nem fog sikerülni, a forgalmi vizsgán nem fog számítani az előző száz.

Tanulhatsz bármennyit egy nyelvvizsgára, ha a díszkertekről magyarul sem tudsz mit mondani, vajon mit mondanál idegen nyelven?

Évről évre próbálkozhatsz tortasütéssel, mi van akkor, ha a nagy napon, bedöglik a robotgép, és a tojásfehérjét, csak félig sikerült felverni.

Mi van akkor, ha egyszerűen csak elhagyod magad, mert ki szeretnél lépni az életből egy kis időre?

Aztán persze az is lehet, hogy nem tanultál eleget, hogy valójában a száz parkolásból csak 20 volt jó, az is lehet, hogy a torta egyébként is szarul sikerült volna...

Mindegy, a lényeg az, hogy bármikor kerülhet hiba a számításaidba, vagy önmagad, vagy a szituáció, vagy egy felsőbb erő miatt, de a lényegen nem változtat.

Attól, hogy  valami nem sikerült, Te, még ugyanaz az ember maradsz. 

Ugyanazokkal az eddigi elért teljesítményeiddel, ugyanazokkal a jó tulajdonságokkal, ugyanazzal az odaadással, ugyanazzal a szívvel, és egy baklövés nem vethet árnyékot az eddig felépített önmagadra.

És emiatt senkit sem ítélhetünk el. 

Legközelebb majd jobb lesz, majd megcsinálod kétszázszor is azt a nyomorult parkolást, majd tanulsz többet, majd olvasol a díszkertekről, és addig fogsz hajtani azért, hogy az a rohadt torta sikerüljön, hogy egyszer majd sikerül.

Mert lesz jobb, mert leszel jobb.

Az élet mindig hoz új kihívásokat, ha akarjuk, ha nem. Hoz sikereket, hoz csalódásokat, érünk el sikereket, és okozunk csalódásokat, ha akarjuk, ha nem.

Csalódást okozni szar dolog, de valljuk be, nekünk fáj ez a legjobban.

Tudod, az a baj a mi országunkkal, hogy túlságosan illenek rá az olyasfajta kifejezések, mint például a ,,Nem minden arany ami fénylik'', meg ,, Szép kívül, de ördög belül", ,,A piros alma is gyakran férges", és hogy a saját szavaimmal éljek, tök mindegy, hogy ki vagy-e rúzsozva, ha közben szaros maradt a kezed.

Tudod, ilyesmik.

Mert a város pompázik a karácsonyi fényekben, úszik bennük az Andrássy út, a Kossuth Lajos tér, a Parlament előtt áll az óriási szemet hipnotizáló Karácsonyfa, körbevéve nem tudom hány szánkóval(jó, mondjuk már kicsit csonkák), karácsonyi vásár van a Váci utcán, a Bazilika előtt, sőt, még a Deák téren is, de kérdezem én, mire fel?

A csodálatos kormányunk szépen elhúzta előttünk a mézesmadzagot, több tízezer éhes birka ugrott rá, mintha ma születtek volna.

Persze a birkákat terelgetni kell, összetartani a nyájat, fenntartani az érdeklődést, ezért basszunk tele mindent karácsonnyal, úgyis az a fontos, az emberek ajándékoznak, zabálnak, azzal meg senki nem foglalkozik, hogy mit kapunk 2019-re OrbánMikulástól.

Hölgyeim és uraim, az ajándék egy bérmentes rabszolgakupon, az egyén köteles önmagára felhasználni, akkor amikor mi mondjuk, másra nem átruházható.

A legjobbat a végére hagytuk: cserébe jár a fizetés is, igaz, csak három év múlva, de megkaphatja az, aki nem fullad addig bele a túlóratengerbe. 

Köszönjük, hogy minket választott!

Szokták volt mondani, ,,Szarból nem lehet várat építeni", de a narancsoknak csak sikerült, persze ebből, mi mind nem kapunk semmit sem, de messziről érezni, hogy szar van a palacsintában.

Viszont végre megint eljutott oda a magyar polgárok egy része, hogy hangot adjanak nem tetszésüknek, hogy végre kiabálnak, tombolnak a dühtől, mert baromira elegük van abból, hogy úgy kell táncolni, ahogy Orbánbácsi füttyent.

A parlament előtt állunk többezren, minden nappal egyre többen, egyre hangosabban, egyre több kézzel, lábbal, szívvel küzdünk azért, hogy valaki meghalljon minket.

És itt nem csak a rabszolgatörvény ellen tüntetünk. Tüntetünk a CEU-ért, a szabadegyetemért, hogy pár év múlva ne az legyen, hogy az összes kis bölcsész szak kukába kerüljön (mint amilyenre én is járok egyébként), mert az épp nem tetszik a kormánybácsinak.

 Hogy a hajléktalanokat ne eltüntessék, hanem mentsék meg.

Hogy a családok évében szegény-, és hátrányos helyzetű családokat, anyákat a beteg gyerekükkel együtt ne lakoltassanak ki.

Vagy, hogy egy demokratikus országban, jogunk legyen ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsunk.

Hogy ne kelljen félnünk a saját országunkban, hogy megfelelő életkörülményt tudjunk biztosítani magunknak, gyerekinknek, családainknak. 

De nagyon úgy áll a harcihelyzet, hogy a végén mind senkik leszünk, a saját otthonunkban, mert szépen lassan eltaposnak minket, lefújnak, mint nem kívánt rovarokat az ablakon nyáron, aztán a túlélők próbálnak a résekben kuporogni télen, hogy halálra ne fagyjanak.

Tudjátok sokat gondolkodtam azon, hogy vajon kinek van igaza a rendőrök helyzetével kapcsolatban.

Ott állnak, néznek minket, fapofával, egy darabig tűrik, hogy üvöltünk, hogy próbálunk áttörni rajtuk, tartják a falat, védik a "hazát", védik a "királyt", mert ez a dolguk, ez a munkájuk, ez a parancsuk.

Közben sokan közűlik azt mondják, ők tulajdonképpen velünk vannak, mégis szemben állnak a tömeggel.

Van aki megvan róla győződve, hogy már pedig, ők nem lehetnek velünk, ha igazán tenni akarnának valamit, szembefordulnának a hatalommal, ő a helyükben tükörbe sem merne nézni, saját magát is leköpné, leköpné őket is.

Pfhuj.

És lehet, hogy igaza is van.

Anna Gavalda írta egyszer:

"Olyan parancsnak engedelmeskedni, ami megfoszt a becsületedtől, ez a katona tragédiája.''

És aztán ott a másik oldal, hogy ez a munkájuk, el kell tartani a családjukat, ők az életükkel játszanak, a hivatásukkal, a megélhetésükkel. De vajon ki fogja őket megfizetni?

Majd szépen mindenkit kitüntetnek egyesével, gratulálok KisPista, vidd a lányom, a felekirályságom, innentől kezdve számba fogunk venni, köszönjük, hogy elsegítettél minket a totális diktatúráig.

De onnan már nem lesz visszaút.

De persze minden tehén a maga borját nyalja.

Az, meg hogy a tévé, és a kormánypárti sajtó miféle mocskot és hazugságot ad ki nap, mint nap, arról még beszélni is fájdalmas, és Ti oly sokan elhiszitek, amit elétek tesznek. Pedig, ha közöttünk járnátok, ahol zajlanak az események, egy TEK-es biztosan leverné rólatok a szemellenzőt. Persze csak óvatosan, gumibottal.

Persze a könnygáz is hatásos, nem kapsz levegőt, marja a szemed, az orrod, a tüdőd, fuldokolsz, ki akarod hányni az egészet, de ők csak fújdolgálnak, fulladjunk meg mind, kevesebb ember, kevesebb baj.

De én abban bízom, hogy lesz még igazság a Földön egyszer, és nem lesz hiába a járkálás, a kiabálás, a vélemény nyilvánítás, és sikerül kiharcolni magunknak a demokratikus országunkban a demokráciát... Mert hát ugye, aki szarban jár, az szaros lesz.