Valahogy minden évben más nálunk a karácsony.
És valószínűleg Nálatok is.
Persze megvannak a bevált receptek, ünnepi tradíciók, régi megszokások. És azt gondolnánk, vajon mi változhat?
Mert naívak vagyunk, és földi halandók, együgyűek, és hiszékenyek, és eszünkbe sem jut, hogy talán a szentestét idén a kórházban töltjük, oda vezet az utunk, ott kell együtt lennünk.
De együtt vagyunk, és kihozzuk a helyzetből a legtöbbet.
Mert élni akarunk. Mert nem akarjuk, hogy az ünnep kicsit is másabb legyen, mint eddig, nem akarjuk, hogy a régi emlékeket egy rossz váltsa fel, nem akarjuk elhinni, hogy tényleg olyan aprók vagyunk, mint amik.
Pedig teljhatalommal báboznak velünk, és nem válogatnak, ha szülinap van, ha karácsony, ha keresztelő, ők táncoltatnak minket, a földbe tipornak, ráncigálnak, és talán nevetnek is rajtunk, jó kis kabarét csaptunk.
Tapsoljuk meg.
Hajoljatok meg.
Haljatok meg.
Aztán amikor azt hiszed, hogy már vége van, hogy nem lesz jobb, nem lesz már úgy, mint régen, akkor néha felbukkan egy kis remény, és te azt hiszed, ez mind miattad, érted történt.
De ki tudja.
És persze olyankor nem is érdekel, csak arra gondolsz:
Hogy van remény.
Hogy lehet még újra olyan a karácsony, mint tavaly, a megszokott helyen, a bevált receptekkel, a szeretteiddel, a régi tradíciókkal, hóban, énekelve, közösen koccintva.
De aztán rájössz, hogy valójában, mind ez nem számít.
Mármint rájössz arra, hogy mind ez a körítés nem érdekes, nem számít a hol, a mit, a mikor, csak arra tudsz gondolni, hogy még, még nem lehet így vége. De ha nem jövőre, akkor talán azután, vagy azután, és rettegsz, hogy vajon mikor lesz még ugyanolyan hibátlan karácsony, mint valaha.
Mert minden évben más nálunk a karácsony.
És valószínűleg Nálatok is.
De megpróbáljuk kihozni belőle a legtöbbet, mert élni akarunk, mert vágyunk arra, hogy együtt legyünk, hogy legyen még boldog a karácsony, hogy a megszokott környezetben, a bevált receptekkel, régi tradíciókkal, újra, együtt ünnepeljünk, mert nem hagyhatjuk, hogy még egyszer valami megváltozzon ebben a családban, mert nem akarjuk belátni, hogy már pedig odafent nem válogatnak, ha esik, ha fúj, ők báboznak velünk.
Jó kis kabarét csaptunk.
Tapsoljuk meg.
Hajoljatok meg.
De van remény.
És amíg valaki lélegzik közűlünk, és képes együtt tartani a családot, addig mi vagyunk, és megteszünk mindent azért, hogy ha még változnak is körülöttünk a körülmények, mi együtt legyünk, ha szülinap van, ha karácsony, ha keresztelő, ha ehhez kórházban kell lenni, ha utcán, ha külföldön, ha otthon, akárhol.
Mert élni akarunk.
Mert van remény.
Hajoljatok meg.
Tapsoljuk meg.
