Lehetek az utóbbi? Kérlek anyu! Légyszi!
Biztosan mindenki emlékszik arra az időszakra, amikor az oviban azt kezdtük el játszani, hogy felnőttek vagyunk.
Tudod, a papás-mamás, amikor a ropit ciginek imitáltuk, főztünk, mint az anyukák, a fiúk meg bürrögtették a kereket az udvaron, mert nyilván, ugye ilyen felnőttnek lenni.
Sürgettük az időt, hogy végre iskolába járhassunk, és ne kelljen a felesleges délutáni alvással tölteni az időt, mert hát, ugye, az a dedósoknak való. Mi meg már nagy gyerekek voltunk a javából, igen.
Aztán jött az a bizonyos serdülő kor, amikor a legidegesítőbb dolog az anya meg az apa volt, akik minden áron meg akarták mondani, a már felelősségteljes nagykölöknek, hogy már pedig 11-re itthon vagy, nem vagyok óvodás, hagyjál már.
Hát persze.
Álmodozni arról, hogy milyen jó lesz felnőttnek lenni, amikor saját pénzem lesz, amit arra költhetek, amire akarok, hogy utazni fogok, és lesz saját lakásom, meg venni fogok egy kutyát, meg a többi. Vagy csak, hogy töltsem már be a 18-at, aztán hadd vehessem meg magamnak a piámat. Fckyeah.
Felnőttség. Királyság. Rajság.
A napokban átestem egy méretes tüszős mandulagyulladáson,( az elmúlt négy hónapban már harmadjára), de ezúttal távol minden biztonságos körülménytől, ami azt sugallta volna, hogy ne aggódj, otthon vagy, és minden rendben lesz.
Hétfőn este már éreztem, hogy jön a kaki csőstül, a keddet végig aludtam, de azért a délutáni műszakra összeszedtem magam, bementem dolgozni. Rohadtul fáztam kint ahogy mentem a rendelőbe, de gondoltam, majd a melóban megnézetem az orvossal a torkomat, és fel is ír valamit.
A műszak végére eljutottunk oda, hogy szemügyre vegyenek, uh, jókoró tüszős mandula, meg láz is, jobb lesz ha hazamész.
Kiváltottam a gyógyszereimet a közeli gyógyszertárban, 5000 Ft. Pont az aznapi keresetem. Aztán vártam a buszra. Még szinte soha nem éreztem magam ilyen elveszettnek, és gyengének. Vacogtam a megállóban, a testem persze forró volt, de mindenem remegett, és végtelen hosszúnak tűnt, az amúgy is 50 perces hazautam. A villamos megállóban megint várnom kellett, fel-alá járkáltam, hogy legalább egy kicsit melegítsem magam, de annyira gyenge voltam, hogy nem sokat segített. Megálltam a Lidl-ben is, venni egy-két kaját, tekintettel arra, hogy holnap rohadtul nem lesz kedvem kimozdulni. Ahogy álltam a karommal közrefogott holmik között, éreztem, hogy lassacskán feladják az izmaim a szolgálatot, és kicsúszni látszott az ásványvíz a kezem közül. Nagy nehezen azért hazavergődtem.
Az elkövetkezendő három nap alatt, kettőből biztos voltam abban, hogy én itt fogok egyedül meghalni. Mintha semmilyen kezelésre nem reagáltak volna ezek az abnormálisra nőtt gombócok a torkomban, nem tudtam nyelni, nem tudtam enni, nem tudtam aludni, tömtem magamba a fájdalomcsillapítókat, és vártam a messiást.
De tudod mi volt mégis a legrosszabb?
Hogy feküdtem az ágyban összegubózva, majdnem az arcomra folyó nyállal, és arra gondoltam, hogy én nem akarok még felnőtt lenni. Ha nekem egyedül kell végigvergődnöm ezeken, akkor köszönöm, nekem ennyi elég volt.
És persze még sem voltam egyedül, mert a tesóm is meg a barátnőm is hozott gyógyszert, meg dolgokat (ami +5000ft). És külön hívott apa is, meg anya is, sőt még a mama is, hogy jól vagyok-e, gondolnak rám, ezt csináljam, meg azt csináljam.
De piszokul egyedül voltam mégis.
Mert éjszaka ketten maradtunk a fájdalommal, ezzel a mocskos két nappal, ami egy egész hétnek tűnt, és senki nem takart be az éjszaka közepén, és senki nem tudta megkérdezni, hogy lélegzek-e még egyáltalán.
És két fájdalmas nyelés közben csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, lenne most otthon lenni, hogy az anyukám megöleljen, apa meg megpuszilja a homlokomat, és az öcsém meg megkérdezze, hogy na mi van te kis kolbász.
Aztán persze tudom, hogy ez még nagyon az eleje ennek a fantomképnek, ez még semmi, ez még bikfity, de itt van. Ma elutaltam 34400 Ft-ot kreditekre. Azért fizetek, mert több tárgyat vettem fel, mert tanulok. Ebben a három napban elköltöttem majdnem 50.000 ft-ot úgy, hogy ki sem tettem a lábam itthonról. Milyen jó,nem? És persze nem is kerestem semmit.
Éljen az egyetemistalét, meg a magány! Legyél felnőtt, mer az király!
Csak nem tudom, mikor fogok eljutni oda, hogy azokat az álmokat, amiket megálmodtam a felnőtt korra áhítozás közben, mikor fogom megvalósítani.
Ha valaki tud valami megoldást szóljon kérem! Mert egyelőre ez a felnőttkedés nagyon nem fun. Köszi!
Ui.: Hiányzik az anyukám, meg az apukám, de szerintem erre rájöttetek.
Haza akarok menni!
