Tengermoraj

Lehetek az utóbbi? Kérlek anyu! Légyszi!

Biztosan mindenki emlékszik arra az időszakra, amikor az oviban azt kezdtük  el játszani, hogy felnőttek vagyunk.

Tudod, a papás-mamás, amikor a ropit ciginek imitáltuk, főztünk, mint az anyukák, a fiúk meg bürrögtették a kereket az udvaron, mert nyilván, ugye ilyen felnőttnek lenni.

Sürgettük az időt, hogy végre iskolába járhassunk, és ne kelljen a felesleges délutáni alvással tölteni az időt, mert hát, ugye, az a dedósoknak való. Mi meg már nagy gyerekek voltunk a javából, igen.

Aztán jött az a bizonyos serdülő kor, amikor a legidegesítőbb dolog az anya meg az apa volt, akik minden áron meg akarták mondani, a már felelősségteljes nagykölöknek, hogy már pedig 11-re itthon vagy, nem vagyok óvodás, hagyjál már.

Hát persze.

Álmodozni arról, hogy milyen jó lesz felnőttnek lenni, amikor saját pénzem lesz, amit arra költhetek, amire akarok, hogy utazni fogok, és lesz saját lakásom, meg venni fogok egy kutyát, meg a többi. Vagy csak, hogy töltsem már be a 18-at, aztán hadd vehessem meg magamnak a piámat. Fckyeah.

Felnőttség. Királyság. Rajság.

A napokban átestem egy méretes tüszős mandulagyulladáson,( az elmúlt négy hónapban már harmadjára), de ezúttal távol minden biztonságos körülménytől, ami azt sugallta volna, hogy ne aggódj, otthon vagy, és minden rendben lesz.

Hétfőn este már éreztem, hogy jön a kaki csőstül, a keddet végig aludtam, de azért a délutáni műszakra összeszedtem magam, bementem dolgozni. Rohadtul fáztam kint ahogy mentem a rendelőbe, de gondoltam, majd a melóban megnézetem az orvossal a torkomat, és fel is ír valamit.

A műszak végére eljutottunk oda, hogy szemügyre vegyenek, uh, jókoró tüszős mandula, meg láz is, jobb lesz ha hazamész. 

Kiváltottam a gyógyszereimet a közeli gyógyszertárban, 5000 Ft. Pont az aznapi keresetem. Aztán vártam a buszra. Még szinte soha nem éreztem magam ilyen elveszettnek, és gyengének. Vacogtam a megállóban, a testem persze forró volt, de mindenem remegett, és végtelen hosszúnak tűnt, az amúgy is 50 perces hazautam. A villamos megállóban megint várnom kellett, fel-alá járkáltam, hogy legalább egy kicsit melegítsem magam, de annyira gyenge voltam, hogy nem sokat segített. Megálltam a Lidl-ben is, venni egy-két kaját, tekintettel arra, hogy holnap rohadtul nem lesz kedvem kimozdulni. Ahogy álltam a karommal közrefogott holmik között, éreztem, hogy lassacskán feladják az izmaim a szolgálatot, és kicsúszni látszott az ásványvíz a kezem közül. Nagy nehezen azért hazavergődtem.

Az elkövetkezendő három nap alatt, kettőből biztos voltam abban, hogy én itt fogok egyedül meghalni. Mintha semmilyen kezelésre nem reagáltak volna ezek az abnormálisra nőtt gombócok a torkomban, nem tudtam nyelni, nem tudtam enni, nem tudtam aludni, tömtem magamba a fájdalomcsillapítókat, és vártam a messiást.

De tudod mi volt mégis a legrosszabb?

Hogy feküdtem az ágyban összegubózva, majdnem az arcomra folyó nyállal, és arra gondoltam, hogy én nem akarok még felnőtt lenni. Ha nekem egyedül kell végigvergődnöm ezeken, akkor köszönöm, nekem ennyi elég volt.

És persze még sem voltam egyedül, mert a tesóm is meg a barátnőm is hozott gyógyszert, meg dolgokat (ami +5000ft). És külön hívott apa is, meg anya is, sőt még a mama is, hogy jól vagyok-e, gondolnak rám, ezt csináljam, meg azt csináljam.

De piszokul egyedül voltam mégis.

Mert éjszaka ketten maradtunk a fájdalommal, ezzel a mocskos két nappal, ami egy egész hétnek tűnt, és senki nem takart be az éjszaka közepén, és senki nem tudta megkérdezni, hogy lélegzek-e még egyáltalán.

És két fájdalmas nyelés közben csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, lenne most otthon lenni, hogy az anyukám megöleljen, apa meg megpuszilja a homlokomat, és az öcsém meg megkérdezze, hogy na mi van te kis kolbász. 

Aztán persze tudom, hogy ez még nagyon az eleje ennek a fantomképnek, ez még semmi, ez még bikfity, de itt van. Ma elutaltam 34400 Ft-ot kreditekre. Azért fizetek, mert több tárgyat vettem fel, mert tanulok. Ebben a három napban elköltöttem majdnem 50.000 ft-ot úgy, hogy ki sem tettem a lábam itthonról. Milyen jó,nem? És persze nem is kerestem semmit.

Éljen az egyetemistalét, meg a magány! Legyél felnőtt, mer az király!

Csak nem tudom, mikor fogok eljutni oda, hogy azokat az álmokat, amiket megálmodtam a felnőtt korra áhítozás közben, mikor fogom megvalósítani.

Ha valaki tud valami megoldást szóljon kérem! Mert egyelőre ez a felnőttkedés nagyon nem fun. Köszi!

Ui.: Hiányzik az anyukám, meg az apukám, de szerintem erre rájöttetek.

Haza akarok menni!

Mint tudjuk, nincs is kellemesebb, mint felkelni a hajnali órákban, tudva, hogy kint, minden tiszta latyak, hideg van, és a dzsuva minden értelemben csak egyre több lesz.

Tudva azt, hogy a hó miatt, az utazási viszonyok valahogy Magyarországon egy pillanat alatt megakasztják a dolgozni akaró, iskolába járó emberek életét, elindulok negyed órával hamarabb, hogy még 10 perccel előbb beérjek az első munkanapomra, ami természetesen kint van a város végében Rákospalotán.

Szépen felszállok az egyes villamosra, amivel egy megállót sem tudtunk megtenni, mert valamilyen oknál fogva 10 percen keresztül álltunk, a Puskás Ferenc Stadion és a Hős utca között. Minekután nagy nehezen sikerült megindulni, a villamos persze tele lett emherekkel, mivel az előző villamos nem tudta felvenni őket. Nyilván.

Ó, mondd miért.

Aztán Zuglóban leszálltam,a szemem előtt szépen elsuhant az 5-ös busz, ami kb. az egyetlen járat, ami kivisz Rákospalotára, és amíg elment előttem legalább 10, ha nem több Újpalota meg mittomén milyen busz, addigra az enyém nagyjából 10-12 perccel később befutott.

Ami természetesen megint tömve volt, persze ezek lehet, hogy amúgy is állandóan tele vannak, amivel nincs is baj, csak, hogy amikor konkrétan át kell tipornom a másikon azért, hogy leengedjen végre, az az én lelkiismeretemnek is fájdalmat okoz. Mert hiába kérek sűrű elnézéseket, úgy néznek rám, mintha gyilkoltam volna.  Pedig tényleg nem.

Aztán ezeket a fájdalmakat félre téve, azért az emberek csak nem olyan rosszak, mert hála istennek, vannak gyerekek a Földön, akik ezeken a kicseszett reggeleken is fel tudják vidítani a szívem.

Egy kisfiú, a nagypapájaval ült. Vagyis a kisfiú mellett egy néni volt, a papája oldalt állt, hogy nehogy leessen a kisfiú egy nagyobb fékezésnél. 

A kisfiú önfeledten, hangosan beszélgetett a nénivel és a nagypapájával, mosolyogva hallgattam, miközben olykor-olykor felökleltem egy-két embert a hátizsákommal.

Amikor leszállt a néni, a kisfiú hangosan kiabált utána, hogy sziaaaaaaaaaaaaaaaaaa néééniiiiii, sziiiiiiiiiiiiiiiaa nééééééééééééééniii.

Ezen komolyan hangosan felnevettem.

Ezután beült mögéjük egy anyuka a kisfiával. A továbbiakban nevezzük ezt a két srácot Tobinak, és Pocónak. Tobi hátrafordult és fennhangon nyomatták a következő társalgást.

Tobi: Mi oviba megyünk a papával

Pocó: Igeeen, mi is.

Tobi: Én Rákospatak utcai oviba járok

Pocó: Éééén issss. Nem sokára le kell szállni.

Pocó anyukája rászólt, hogy üljön vissza a helyére, mert be fogja ütni a fejét.

Tobi: Igen, jobban tennéd, ha szót fogadnál anyukádnak. 
( Miközben ő, az ülésen térdelve magyaráz)

És ezt még lehetne folytatni, meg fokozni. Elképesztő, hogy ezek az apró kis gyerekek, képesek tök idegen emberekkel olyan kapcsolatot kialakítani, mintha már ezer éve hétmérföldes barátságot ápolnának. 

Mi meg állunk egymás mellett, mintha nem is látnánk a másikat, és csak akkor nézünk fel undorral a szemünkben, amikor valaki oldalba lökött, vagy összetaposott.

Sokszor csak belefásulunk a napokba, mérgelődünk azon, hogy késünk tíz percet a munkahelyünkről, vagy bárhonnan, és közben elfelejtünk gyereknek lenni, elfelejtünk élni.

Később fel akart szállni a buszra egy kisfiú, de amikor lépett, megbotlott,és elesett. Egy bácsi segített neki felállni, aztán lesütött szemmel fogta anyukája kezét, és markolászta a lábaszárát, zavarban volt, meg fájt is  neki valószínűleg.

Rámosolyogtam, és mintha látta volna rajtam, hogy azt mondom a szememmel, hogy, nyúl háj, daru háj, ha meggyógyul majd nem fáj, visszamosolygott.

Útközben még sokáig szemeztünk, le-lesütötte a szemét, aztán amikor felnézett, és rámosolyogtam, ő visszadobott egy-egy újabb mosolyt.

Amikor leszállni készültek, látszott rajta, hogy felbátorodott, és integetni kezdett bőszen, és vigyorgott hozzá.

Amikor a járdán álltak, az anyukája még mindig a kezét fogta, és mikor rászólt, hogy figyelj rám, ő továbbra is engem nézett, integetett és mosolygott.

Köszönöm Nektek, ti semmit sem sejtő, jónak született gyerekek, hogy megmelengetitek a szívemet, és az olyan borzalmas reggeleken is elolvasztjátok a havat, mint a tegnapi.  Maradjatok ilyenek.

Kár,hogy mind felnövünk egyszer. Kár, hogy mások rosszul nevelnek minket. De a gyerekek emlékeztethetnek arra, hogy mi is voltunk ilyenek, és soha nem késő kicsit gyereknek lenni.

A buszról már úgy szálltam le, hogy elsöprődött bennem minden rossz érzés a reggellel kapcsolatban, és tök jól sikerült az első napom. 

Sokszor azt hiszem, hogy nekem van a világon a legjobb anyukám. Máskor meg azt, hogy a legrosszabb.

Olyan ő, mint a hullámvasút, vagy, mint a savanyúcukorka, mert hát, hogy lehet már egy cukor savanyú?

Mégis szeretem.

Na, ilyen anya is. Mert az egyik pillanatban még puszilgat, a másikban pedig utánam vágja a házi feladatomat. Olyankor csak nézek döbbenten, hogy mégis mi történt vele két perc alatt. De jobban teszem, ha nem szólok semmit, mert a végén még én húzom a rövidebbet, azt meg ugye nem szeretném.

Anya amúgy elég félelmetes.

Sokszor azt hiszem, hogy boszorkány lehet, de legalábbis van otthon egy varázsgömbje, mert, hogy mindent tud már azelőtt, hogy hazaértem volna.

Milyen jegyet kaptam, mit vettem a boltban egy marék apróból, kit kísértem haza, verekedtem-e a folyóson, vagy kivel beszélgettem az utcán, tényleg mindent.

Úgyhogy nem is értem, miért lesz mérges, amikor a „mi volt az iskolában?” kérdésre csak annyit mondok, hogy semmi. Miért akarná hallani még egyszer, ha élőközvetítésben már végignézhette az egészet.

Anya amúgy mágikus varázserővel rendelkezik. Mert egy puszival bármit helyre tud hozni. Vannak krémjei, amiktől elmúlnak a kiütéseim, de azt hiszem, a pocimra adott puszi lehet a titok.

De ez még semmi.

A puszta kezével meg tudja állapítani, hogy lázas vagyok-e. Ez főleg akkor megy neki a legjobban, amikor nem akarok iskolába menni.

Egyébként elég sokat kiabál, elvileg azért, mert mért nem lehet szót fogadni, miért kaptál fekete pontot, nincs hétköznap csavargás, rakd fel a cipődet, meg ilyenek.

Ilyenkor sajnálom kicsit, biztos nem tesz jót a hangszálainak a sok ordibálás.

De elvégre, valahogy fent kell tartanunk a kettőnk közötti, egészséges kapcsolatot.

Amúgy elég megbocsájtó típus. És annak ellenére, hogy néha feljönnek az „elvesztetted a bizalmamat”, meg a „soha többet”, „egy hét szobafogság” és hasonló mondatok, minden alkalommal kapok egy új esélyt.

Na látod már milyen szuper anyukám van?

Nem szeretem sírni látni anyát. Amikor csalódottan áll előttem, nem szól, és látom, ahogy lassan meggyűlik a szeme könnyel, piros lesz az arca, és szorítja az ajkait.

Olyankor egy óriási gombóc van a torkomban, és mindent, de mindent visszaszívnék, csak, hogy ne látnám rajta azt a végtelen szomorúságot, amit én, okoztam neki.

Anya amúgy elég vicces. És állandóan apró meglepetéseket csinál. Például, ha csomagol uzsit, ír üzeneteket a szalvétára. Anyánál nem számít, hogy hány évesek vagyunk, akkor is jár nekünk a szalvéta-üzi. Egyszer a nővérem osztálykirándulásra ment, és az volt a szalvétáján: Érezzétek jól magatokat! Ugye elmondod, ha csókolózol? Ugye el? "

Tök ciki, de azért vicces, még szerencse, hogy nekem nem ír ilyeneket, mindenki rajtam röhögne. 

Ha már itt vagyunk, elmondom, csak, hogy tudd, az én anyukám a legjobb szakács a világon, és nem, nem a tiéd.

Tudod, sokszor eltűnődöm azon, hogy képes ennyi mindent magában hordozni, hogy van neki ezer, meg ezeregy képessége, hogyan lehet, hogy mindig tudja, mit kell mondani, hogy mire van szükségem, mikor kell mennem a programokra, hogy ebéddel vár, hogy eljön értem, hogy bármikor, ha hívom, a segítségemre van, és tényleg csak akkor mondd nemet, ha minden kötél szakad.

Hogy lehet, hogy ő egy végtelen hosszú hullámvasút, egy soha le nem nyelhető savanyú cukorka, aki tényleg minden egyben, jó és rossz, ember, tündér, varázsló, bohóc, szakács, takarítónő, bíró, rendőr, orvos, katona.

Anya.

Aztán, a nagy tűnődésekben mindig oda lyukadok ki, hogy talán mindennek én vagyok az oka.