Tengermoraj

Igazságtalan, hogy a babák nem emlékeznek arra, amikor felsírva, vérrel és placentával beborított testtel napvilágott látva, először ráteszik az anyukájuk mellkasára, és az anyuka sír a boldogságtól, a megkönnyebbüléstől, az újszülött pedig csak ordít, mert kiszakították a megszokott, nedves kis környezetéből.

Pedig most már szemtől szemben lehet azzal, aki szeretettel nevelte őt magába, és ő mégis felháborodva, torka szakadtából üvölt.

Hát nem ilyen hálátlanak vagyunk sokszor, már kifejlett, tanult fejjel is?

Én néha ilyen vagyok.

De biztos vagyok benne, hogy te is.

Amikor mindent megkapunk, az anyukánk az utolsó energiájával is minket szolgál, panírozza a rántotthúst, hajnalban kel, hogy a kedvenc sütidet keverje, délután rohan veled a buszhoz, és előfordul, hogy mégsem úgy szólunk hozzá, ahogy kellene, nem fogadunk szót, csalódást okozunk, rossz kedvűek vagyunk.

Talán örökéletünkben először felsíró babák maradunk, mert hiába találkozunk az édesanyánkkal, soha nem leszünk már annyira közel hozzájuk, mint mikor bennük voltunk. Hát hogy is lehetnénk?

De ha szerencsénk van, utána kezdődik csak a valóság.

Mert megfoghatod a kezét, belenézhetsz a szemébe, puszit adhat az arcodra, és ami a legjobb, szorosan magához ölelhet, és akkor talán olyan közel kerülhetsz hozzá, mint az anyaméhben. 

Mert olyankor biztos lehetsz benne, hogy amíg ő melletted van, semmi baj nem érhet.

Nálunk az a szokás, hogy lefekvéskor és felkeléskor is puszit adunk a szüleinknek. És ez nem teher, ez magától értetődő.

Természetes.

És nem megyek fel anélkül, hogy ne adtam volna jóéjt puszit az anyukámnak és az apukámnak, ha kell, megvárom, amíg a zuhany alatt állnak, vagy fogat mosnak, és reggel keresem őket, hogy szia anya, felébredtem, itt vagyok. 

Van ahol ez nem szokás, olyankor furcsán nézek, és ők meg furcsán néznek, amikor látják nálunk az ellenkezőjét.

És szeretnék még ezer és ezer puszit adni nekik reggel és este, addig, ameddig csak megtehetem, és legszívesebben minden reggel így kelnék fel, de erre már nincsen lehetőségem.

Szeretnék újra olyan közel kerülni, az anyukámhoz, mint amikor még a pocakjában nevelkedtem, de nagyon örülök, hogy kibújtam onnan.

Lehet, hogy azért nem emlékszünk arra a pillanatra, amikor ráfektetnek minket a zilált, boldog anyukánk mellkasára, mert arra a hálátlan sírásra nem szabad építenünk.

Mert még, ha jobb helyre is kerültünk, követeljük a megszokást, amit olyan sokáig szerettünk. Toporzékolnánk is, csak olyankor még nem megy.

Az én anyukám egy nyolcszáz százalékos anya. És nem, nem tökéletes, de nekem az. És vannak hibái, de nem tud olyat tenni, ami miatt ne szeretném őt tiszta szívemből, még akkor is, ha ezt nem is tudom kimutatni mindig.

De ő az anyukám, és nem kívánnék helyette senki mást sem, mert ő egy igazi szuperanyu. Négyszer kétszáz százalékot ad nekünk, és mi a negyedét sem tudjuk neki még visszaadni.

De remélem egyszer sikerül.

( És ez persze az apukámra is érvényes, de hát ma csak anyáknapja van ).

Sokszor azt hiszem, hogy nekem van a világon a legjobb anyukám. Máskor meg azt, hogy a legrosszabb.

Olyan ő, mint a hullámvasút, vagy, mint a savanyúcukorka, mert hát, hogy lehet már egy cukor savanyú?

Mégis szeretem.

Na, ilyen anya is. Mert az egyik pillanatban még puszilgat, a másikban pedig utánam vágja a házi feladatomat. Olyankor csak nézek döbbenten, hogy mégis mi történt vele két perc alatt. De jobban teszem, ha nem szólok semmit, mert a végén még én húzom a rövidebbet, azt meg ugye nem szeretném.

Anya amúgy elég félelmetes.

Sokszor azt hiszem, hogy boszorkány lehet, de legalábbis van otthon egy varázsgömbje, mert, hogy mindent tud már azelőtt, hogy hazaértem volna.

Milyen jegyet kaptam, mit vettem a boltban egy marék apróból, kit kísértem haza, verekedtem-e a folyóson, vagy kivel beszélgettem az utcán, tényleg mindent.

Úgyhogy nem is értem, miért lesz mérges, amikor a „mi volt az iskolában?” kérdésre csak annyit mondok, hogy semmi. Miért akarná hallani még egyszer, ha élőközvetítésben már végignézhette az egészet.

Anya amúgy mágikus varázserővel rendelkezik. Mert egy puszival bármit helyre tud hozni. Vannak krémjei, amiktől elmúlnak a kiütéseim, de azt hiszem, a pocimra adott puszi lehet a titok.

De ez még semmi.

A puszta kezével meg tudja állapítani, hogy lázas vagyok-e. Ez főleg akkor megy neki a legjobban, amikor nem akarok iskolába menni.

Egyébként elég sokat kiabál, elvileg azért, mert mért nem lehet szót fogadni, miért kaptál fekete pontot, nincs hétköznap csavargás, rakd fel a cipődet, meg ilyenek.

Ilyenkor sajnálom kicsit, biztos nem tesz jót a hangszálainak a sok ordibálás.

De elvégre, valahogy fent kell tartanunk a kettőnk közötti, egészséges kapcsolatot.

Amúgy elég megbocsájtó típus. És annak ellenére, hogy néha feljönnek az „elvesztetted a bizalmamat”, meg a „soha többet”, „egy hét szobafogság” és hasonló mondatok, minden alkalommal kapok egy új esélyt.

Na látod már milyen szuper anyukám van?

Nem szeretem sírni látni anyát. Amikor csalódottan áll előttem, nem szól, és látom, ahogy lassan meggyűlik a szeme könnyel, piros lesz az arca, és szorítja az ajkait.

Olyankor egy óriási gombóc van a torkomban, és mindent, de mindent visszaszívnék, csak, hogy ne látnám rajta azt a végtelen szomorúságot, amit én, okoztam neki.

Anya amúgy elég vicces. És állandóan apró meglepetéseket csinál. Például, ha csomagol uzsit, ír üzeneteket a szalvétára. Anyánál nem számít, hogy hány évesek vagyunk, akkor is jár nekünk a szalvéta-üzi. Egyszer a nővérem osztálykirándulásra ment, és az volt a szalvétáján: Érezzétek jól magatokat! Ugye elmondod, ha csókolózol? Ugye el? "

Tök ciki, de azért vicces, még szerencse, hogy nekem nem ír ilyeneket, mindenki rajtam röhögne. 

Ha már itt vagyunk, elmondom, csak, hogy tudd, az én anyukám a legjobb szakács a világon, és nem, nem a tiéd.

Tudod, sokszor eltűnődöm azon, hogy képes ennyi mindent magában hordozni, hogy van neki ezer, meg ezeregy képessége, hogyan lehet, hogy mindig tudja, mit kell mondani, hogy mire van szükségem, mikor kell mennem a programokra, hogy ebéddel vár, hogy eljön értem, hogy bármikor, ha hívom, a segítségemre van, és tényleg csak akkor mondd nemet, ha minden kötél szakad.

Hogy lehet, hogy ő egy végtelen hosszú hullámvasút, egy soha le nem nyelhető savanyú cukorka, aki tényleg minden egyben, jó és rossz, ember, tündér, varázsló, bohóc, szakács, takarítónő, bíró, rendőr, orvos, katona.

Anya.

Aztán, a nagy tűnődésekben mindig oda lyukadok ki, hogy talán mindennek én vagyok az oka.