Azt mondták, kislányom, csak előre nézz!
Most meg azzal piszkálnak, hogy
nézzek vissza, hogy gondoljam végig,
mi volt itt, mi volt itt velünk
nyolc éven keresztül.
Te mit látsz magad mögött?
Én magam előtt látom az ijedt
elsős arcokat, hogy fáradtan vonszoljuk
magunkat haza, és otthon sincs nyugtunk.
Látom, hogy a zsivajban hempergünk
naphosszakat, hogy egymáson ugrálunk,
ha hó van, ha sár.
Látom, ahogy próbáljuk elrejteni magunkat egymás mögé, hogy ne én feleljek, csak ne engem szólítson. Nem is lètezem.
Azt hittem láttam már mindent, amit egy gyerek láthatott, hogy túléltem már minden rosszat és hogy ennél már csak jobb lesz.
Tévedtem.
Anya is látta már előre, mondta mindig, hogy nem tudok még mindent, még annyi minden vár.
Neki persze igaza volt.
Látok az osztályunk mögött egy
gyönyörű tornyot állni. Még hallom
a hangját, ahogy óvva intett, vigyázott,
és tanított minket.
Látok két erős bástyát az oldalunkon,
akik óvtak a széltől, vihartól, de olykor
hagyták, hogy eső alatt ázzunk.
Láttam már egyszer magam előtt a jövőmet, hogy egyedül, két lábon fogom majd járni a holnapokat.
Talán igaz lehet.
Magam mögött látom magunkat,
ahogy egymás mellett mentünk,
nőttünk és fejlődtünk az évek során.
Mert az a sok gyermeki szórakozás,
asztal alatt nevetés, cinkos összenézés,
egymás ki idegelése,
ide vezetett.
Látom, ahogy lassan-lassan felnőttünk,
és látom azt, hogy most valaminek véget
kell vetnünk, akarva akaratlanul..
Mert látnom kell, nektek is látnotok, mindenkinek látni, hogy ezután a nyolc év után sem ülhetünk le megkönnyebbülten, hogy vége.
Mert még csak most kezdődik.
