Azt mondtam, hogy engem nem érdekel a múltad, hogy nem zavar, mennyivel és hányszor dőltél úgy ágyba, hogy holnap már a nevére sem emlékszel majd, vagy ami még rosszabb, hányszor feküdtél le olyan heves szerelemmel, mint, ahogy velem szoktál mostanában.
Hányszor csókoltál meg valakit, úgy, ahogy engem csókolsz meg lefekvés előtt, ahogy elköszönsz tőlem, magadhoz húzol és a leheleted azt kérdezi, mikor találkozunk már újra?
Hányszor mondtad azt bárkinek is, hogy szeretlek, ahogy nekem mondod, mikor elköszönsz a telefonba.
Vajon hány lányt öleltél át úgy éjjelente, ahogy engem húzol magadhoz, mintha soha többé nem akarnál elengedni.
Tudod, szerettem volna nem foglalkozni a gondolattal, de az, ahogy napról napra szeretsz engem, amikor akkor is velem maradsz, mikor már senki másnak nem lenne kedve, ahogy ölelsz, csókolsz, szeretsz pillanatról pillanatra minden nap, akkor nem érdekel mi volt előttem, csak arra tudok gondolni, hogy én legyek az utolsó.
Nehéz lenne sarkainál megfogni a gondolataimat, mint a tengert is. Mert végtelennek tűnő, át nem látható.
Követők
tonight
2015. november 10. 21:58
N o S z t A l G i A
2015. november 05. 21:37
Vajon hová tűnnek el az emberek? Hova lesz az a rengeteg ismerős arc, aki tegnap még ott ült mellettem, az arcomba mosolygott és azt mondta, van valami a fogadon.
Azok a nyári napok, amelyeken nem volt semmi sem fontos, csak hogy együtt legyünk, bort ittunk és hallgattuk az akkori jó zenéket, dobáltuk a hajunkat, mert olyankor szabadok voltunk mindannyian.
Hova lettél te örök fiatalság, mi? Meg bolondság és a satöbbi. Hát hiába hisz az ember a mesékben, egyszer tényleg vége lesz mindennek.
Mert évről évre kopnak le rólunk az emberek, eltűnik rólunk a múlt, az arcunkon semmi sem látszódik már belőle, talán még a hátam közepén, te láthatsz belőle valamit, de odáig én már nem érek el.
Mi lesz azokkal, akik már nem ugyanazok, mint amilyennek megismertem őket? Vajon felnőttünk tényleg, vagy csak változunk? Változunk, de mivé?
Csak azért, mert már nem tudunk nap, mint nap kezet fogni, vagy búslakodva egymás vállára hajtani a fejünket, és sóhajtani, te legalább itt vagy. Vagy voltál, tudom is én.
Vagy itt vagy, de már teljesen más szerepet töltesz be, mást játszol nekem, mint aki lehettél volna mellettem.
Mert valami új jött. Új gondolat, új társaság, ismeretlen vallás, a felnőttkor szele, a komolyság, sötét idő, szerelem vagy végtelen magány. Változol te, változom én is. De nekünk miért kell?
Az ember sokszor keresi magát. Muszáj új dolgokat találni, muszáj haladni az idővel, csak nem értem, hogy az embereket, akik szeretnek, mért kell magunk után kidobni az első változás szemetesébe.
Én világ életemben azt láttam otthon, és gondoltam, hogy az a normális, hogy akit szeretek, nem lehet csak úgy elengedni, vagy lemondani róla. Megszokni, hogy ő már nincs ott, hogy már nem az, aki valójában.
Lehet, hogy csak utak vagyunk mások életében, amiket meg kell járni, aztán valahol letelepedni.
De szerintem, ha valaki igazán szeret egy helyet, oda visszatér, és nem hagyja, hogy feledésbe merüljön.
... ha valami egyszer jól elkezdődött, mért kell azt elrontani saját magunkkal?
Vagy mért kell ráhagyni az időre, hogy azt csináljon, amit akar?
Én sokszor az orrára vágok, és nem hagyom, hogy csak úgy haladjon. Szerencsére, vannak akik segítenek ebben.
De jó lenne, ha néha visszajönnének azok az idők, amikor együtt lenni volt a legnagyobb dolog, amit el tudtunk képzelni.
Ö n A r C k É p e K
2015. november 03. 21:25
Hogy ki vagyok én?
Morajló tenger, D é L i B á B .
Sokszor K e T t E n VaGyOk,
de mégsem
U gY a N a Z.
Tomboló vihar, ami rombol, de
F e L f R i Ss í Ti
a Földet.
Semmi és egyszerre
S e N k I
sem
Legfőképp víz, ha nem bántasz, csak a te hibád, ha belém
F u L l A d S z .
Hogy ki vagyok, az valójában rajtad áll, hogy minek látsz, és
M i N e K n E m.
De ha más nem is,
Te legalább szerethetnél, úgy, ahogy
V a G y o K
.
V i C c E s
2015. november 02. 21:45
Szerettem volna hinni neked, mikor azt mondtad, a holnap túl lassú, hogy utolérjen.
Most nézz rám, itt állok, a jövő a pofámba röhög, lám nem voltál elég gyors kisanyám.
Anyám azt mondta, hogy a jövőt meg kell hódítani, harcolni kell vele, szerezd meg kislányom!
Én viszont legszívesebben szanaszét törném-zúznám-rombolnám azt az idiótát,aki ezt kitalálta.
Hódítsd meg te, ha annyira könnyű, had lám, neked hogy megy! Meg n E k E d! na és N e K e D?
Bagoly mondja a sötétnek mi?! Úgy se hallja senki sem az éjjel, hajnalra meg a saját gondolatával alszik el. Hát hiába az éjszakai huhogásnak.
Szerettem volna hinni neked, hogy félvállról is elbírok az élettel.
Az ember könnyen pofára tud esni, a homok meg nagy mennyiségben nem is olyan egészséges, mint az mondták.
Csak szerettem volna bámulni a tegnapokat, és nem foglalkozni azzal, hogy az orrom hegyéig se látok.
Mert minden mindent tudó egyszer beleőrül a saját jövőjébe, hogy előre tudja mi fog következni.
Mert mindenki tudja, és ebbe belebolondul az is, aki nem fél, hogy mindennek vége
a halál lesz,
Ja! Hogy te nem is hallottad még?!
Hát, sajnálom, hogy lelőttem a
P o É n T
.
Bár remélem még időben.
lámpafény
2015. október 17. 20:45
Régen, azt mondtad, hogy ha sírni akarok, nézzek a lámpába, és könnyes lesz a szemem, onnantól meg már menni fog.
Sokat néztem a lámpát a szobámba, persze nem mindig jöttek a könnyek, de addig néztem az égőt, amíg nem sikerült.
Gyerekként azt hiszem könnyebben tovább megy az ember a rosszon. Azt hiszem, akkor még azért volt érdemes sírni, ha elvették az ember játékát, ha elestem a betonon, ha meghúzták a hajam, ha anya leszidott, vagy kaptam egy fekete pontot. A nagyobb súlyú dolgokat viszont nehezen emésztettem meg, olyankor néznem kellett a lámpát órákig, hogy sírni tudjak, és megértsem, hogy miért.
Ma már ez mind egyszerűbben megy, azokon a dolgokon is sírok, amiken a normális idegrendszerrel bíró emberek nem szoktak. Olyanokon, amiket nem bírok feldolgozni, amikre nem tudok szólni, sírással válaszolok. Már nem kell hozzá lámpa, hogy feldolgozzam, hogy érezzem a súlyát, rögtön jön a tisztító tűz és egyben a lesújtás.
Ezt persze senki sem tolerálja, senki sem bírja a csendet a telefonba, a könnyes és kipirult arcot nézni, a reszkető testet maga mellett tudni, és azzal a tudattal élni, hogy nem tudja mit érzek, vagy mit gondolok éppen.
Senki sem.
De az igazságot sem kedvelik.
Ma már inkább a sötétben sírok, ha lehet, nem akarok lámpát, nem akarok fényt, a saját árnyékomat sem akarom látni, ha sírok éppen. Magamba bújni és betakarózni a falakba.
Pedig nem tudják milyen jó a másik mellkasába sírni.