Némaság, már senki nem szólt, csak a csend, már a szó is elholt. Rezdületlenül állsz a sötétségben, valamit érzel: ürességet. Szólni nem tudsz, mint már mondtam, az is elmúlt. Úgy, ahogyan az élet szalad: egy szempillantás alatt. Végiggondolod, mi történt, s úgy süvít, akár a töltény... fájdalom hasít végig..
Tűként szúr beléd az emlék, sírni próbálsz, de nem bírsz. Csak a gondolatok jönnek-mennek..az egyik csúnya, vannak nála szebbek. Nem fáj, vagy talán nem érzed. Béna vagy,arcodat a tükörben nézed. A mosoly sehol, orcád színe kreol, bár egyre inkább fehér, tekinteted letér, az ablakra mered...kint a játszótéren hintázik egy gyerek. Mellette egy bácsi, nézegeti csendben, mosoly ül az arcán, ragyog barna szeme...A kisgyermek megunja, a bácsihoz szalad, megölelve azt mondja: papa.
Megáll az idő körülötted, látod a múltat szaladni mögötted, csend van, hideg járja át a szobát, neked ő nincs már... elvitte a halál.
