Sziréna hangzott fel,
Hírtelen,
Átjárt a fájó félelem..
Üvegesen meredtem.
Érthetetlen gondolatok tömkelege,
Nyomta szívem egészét,
Nem tudtam mi a helyes,
Elindultam hát reményért.
A hang csak erősödött,
Szívem kiugrani készült,
A jó érzés eltörlődött,
Lelkem gyenge, rémült.
És csak megyek,
Egyre gyorsabban,
Az ég a fejem felett,
A füst színébe lobbant.
Elképzelni nem mertem,
Mi történhetett,
Szívemen csak a remény szeme,
Utolsó fénye lebeghetett.
Házunkhoz érve,
Feketeség fogadott,
Régi, családias fénye,
Csak a múltban ragyogott.
Az egész nem más,
Rom csupán,
Rászállt az elmúlás…
Csak álltam sután.
Beszakadt tető
Néhány megmaradt boltozat,
Kanál, bögre, edényfedő,
S a régi, megviselt zongora.
Billentyűit lenyomtam,
A hamis dallam szíven talált,
Mintha belevágtam volna öklöm a betonba,
Úgy idézte elém; a halált.
Minden mi színes volt,
Feketére korhadt,
Egy elmaszatolt folt,
Itt terül előttem, holtan.
Gyermekkorom minden kincsét,
Játékát, emlékét, boldogságát,
A tűz rárakta bilincsét,
És magával cipelte, mint rabját.
Körbe nézek… újra és újra,
Hogy múlhatott el ilyen gyorsan?
Összegörnyedek dúlva-fúlva,
Itt az egész életem, lent…a porban.
Lent az elpusztult félhomályba,
Próbálom összeszedni életem, elmúló darabjait,
Ujjaim közül elfújják őket tétovátlan,
A tűz utolsó, pusztító haragjai.
