Cukiságod elragadtad,
mikor énekelgetsz egymagadban,
s hamisságod szívemig szól,
bocsi,nem énekelsz valami jól.
Cukiságod mindent söpör,
még akkor is ha bánat gyötör,
egyetlenegy mosoly elég,
s bennem a fájdalom elég.
Cukiságod mérhetetlen,
s számomra ez érthetetlen,
hogy rendelkezel ennyi jóval,
hogy elrendezel mindent egy szóval.
Cukiságod enyhén elragadó,
s nem mondanám, hogy zavaró,
csak éppen pirulást lejtő,
mondhatni inkább; zavarba ejtő.
cukiságod nekem kell,
s nem igazán viselem el,
ha másnak is adni akarsz,
bevallom, az irigység vakar.
Nehéz lenne sarkainál megfogni a gondolataimat, mint a tengert is. Mert végtelennek tűnő, át nem látható.
Követők
cukiii
2011. október 15. 09:07
Törj ki,kérlek
2011. október 15. 08:32
Volt már hogy mondták,
Az életedet ne a szíved szerint éld,
csak egyszerűen hagyd hogy dobják,
a neked nem tetsző fényt.
S hogy neked mi ebbe a jó?
szépen csendben elmehetsz,
s nézheted hogy olvad a hó,
s várod, hogy a boldogságod elnyered.
Repesve epedsz a tavaszért,
Hogy újra szabadságot érezz,
de csak lucsok marad javarészt,
innentől kár is hogy létezz.
De könyörgöm mit vártál?
Mikor magadat megtagadtad,
másik ösvényén jártál,
s a hamis szavak megmaradtak.
De a tavasz nem jön el,
elvesztettél mindent,
várnád, hogy a meleg megölel,
de nem találod meg a kincsed.
Hiába is kutatod,
keresheted bárhol...
semmi nem lesz ugyanott,
s ez is csak egy mámor.
Nem másoktól leszel rendben,
Inkább mond ki amit gondolsz,
de a világért se maradj csendben,
rosszabb, ha magadban tombolsz.
Az életed úgy is, csak Istennek kell, hogy tetszen,
és más csak akadályoz ebben,
ha nem csinálsz mást, csak szeretsz,
igenis csodálatos ember lehetsz.
Hallgatva nézek
2011. október 08. 20:46
Idegesen és félelemmel teli érzésekkel fekszem az ágyamon. Talán… nem is félelem, inkább valami kétes érzet.
Halk zongora dallamokat hallgatva… harsány bordó ágytakaróm alatt a mélykék ágy, egyik sarka kivillan.
Tojáshéjszínű plafonom, lassan szürke árnyalatot vesz föl.
Vállam libabőrös… és aranybarna hajam, szemembe vetődik.
Az ég sötétkék lesz, és az ablakomból beáramló hideg szél, megcsapja arcomat.
Hanyatt fekszek az ágyon, és nem gondolkozom! De körül nézek… és hallgatok.
Hallgatva nézek, és nézve hallgatok..
Jéghideg kezem, ijedten érinti meg a másikat.
A zongorahangok egyre hangosabban csengenek újra füleimben… Mintha… mondanának valamit… Mintha minden hang, egy szót.. egy érzést rejtene…!
A hangosabb, a halkabb , a lüktető, a kötött, a lassú, a gyors… minden egy szó lenne.
Csak a zongorát figyelem…, és lassan lehunyom szemem..!
De hallgatva nézek, és nézve hallgatok…
Egyszerű, még is nehéz: szeretet.
2011. október 03. 17:32
Alig vártam már,hogy legyen egy kis időm és hozzá lássak az íráshoz, hogy kiadjam magamból, amit a tegnap esti koncert nyújtott nekem…
Mikor végre bejutottunk a hatalmas arénába, néhány apró-cseprő bajocska után, megnyugodott kicsit a szívem, bár még mindig lüktettek az ereim. Az emberek csak gyűltek és gyűltek, kezdett fokozódni az izgalmam. Megszólalt,az „Ez az a nap” című dal, amit nagyon szeretek,és egyszer amikor este mentem haza táncról,ezt énekeltem és nem féltem, mert tudtam,hogy az Úr velem van.
Egy kedves arcú, megnyugtató hangú férfi lépett a színpadra. Elmondta az este menetét.
A legszebb az egészben számomra azt hiszem az volt,amikor egy roma férfi és egy magyar férfi bocsánatot kért egymás népe nevében. És megbocsátottak egymásnak, és imádkoztak egymásért,és velük imádkoztam én is, hogy legyen meg köztünk a béke, és tudjunk egymás mellett élni, úgy ahogy Isten is szeretné ezt. Egy roma együttes lépett fel elsőként, fantasztikusnak találtam, hogy vegyítették az ő világukat, egy kis spanyol dallammenettel és klasszikus elemekkel a dalaikat, amelyek Istenről szóltak, és az jutott eszembe, hogy mindegy hogy, hogy imádjuk Őt a lényeg, hogy szívből jöjjön.
Az Úrra voltam hangolódva. Kezemet az égbe emeltem és imádkoztam, kértem őt, átadtam magamat, teljes lényemet.
- Elsötétedtek a fények, és egy férfi azt mondta: „Emeljétek fel a kezeiteket és világítsunk”- mindenki kezén ott ragyogott a foszforeszkáló karkötő és együtt világítottunk az Úrnak.
Pintér Béla következett, akit nagyon szeretek, mert jól csinálja azt amit csinál és szereti is. Szóval minden meg van benne, ami ahhoz kell, hogy jó hangulat legyen és együtt legyünk az Úrral.
A Hús-vér templom dal volt az, amikor a bennem lévő érzelem a tetőre hágott, s a könnyeim potyogni kezdtek. Gyönyörű volt. Ez a három szó, mindent magába foglal, ami bennem van. És én tudom Magamban imádni az Istent és az oltár a szívem és én felajánlom neki az életem.
„ Ez a hús-vér templom csak téged dicsér, szívem minden húrja rólad muzsikál.”
Könnyeimet nem sajnálva tártam az égnek a karjaimat,és hagytam hogy elárasszon a Főnök fényessége és zengtem az éneket.
Egész végig az járt a fejemben, hogy mennyire csodálatos hogy ennyi ember csak Ő érte énekel egy helyen, s nem számított semmi, csak az hogy átadd neki magad, saját lelked, neki semmi más nem kell csak hogy elfogadd.
Rájöttem arra is, hogy én is vezető akarok lenni, nem akarok a hátsó ülésen kuporogni, hanem ki akarom kiáltani hatalmasságát, és a generációmnak meg akarom mutatni, hogy igenis, CSAK Benne van reményünk és vele élhetjük csak le az életünket.
Jesus Culture. Azt hiszem világos, hogy ennél szebbet még soha nem éltem meg. Nem bírtam ülni. Felálltam a korláthoz, és énekeltem. Neki. Érte. Értünk. Érted. És Értem.
Éneklés közben nem csak a zenére figyeltem, de imádkoztam is, folyamatosan kapcsolatban voltam vele és tudtam ,hogy figyel rám.
Megtaláltam, most már véglegesen biztos vagyok benne.
Úton hazafelé, megnéztem a telefonomat, kaptam egy sms-t, reménykedtem benne, hogy Jézus az, de nem ő volt. Emberibb és még ha nem is annyira, mint Jézus, de Velem van, és bízom benne. Meme tömör volt és lényegre törő: SZERETLEK! – világított elém a képernyő. Szívemben ezernyi válasz ugrándozott, én nem voltam ilyen takarékos, de egyben biztos vagyok: ÉN IS!
Azért pozitívum volt...Ő.:D
2011. szeptember 30. 16:15
Mostanában el vagyok merülve a gondjaim őszi levelei között, amelyek nem igazán adnak okot,a felhőtlen boldogságra. Túlságosan belegabalyodtam az élet förtelmeibe, és észre kellett hogy vegyem, néhány dolgot, mennyivel jobban kéne csinálnom.
Ezért észre se veszem, hogy nem mosolygok annyit, bánatos lelkem kiül arcomra, s a keserűség belülről szét mar.
Az ágyamon ültem, kezemben egy ceruzával, combomon a füzetem hevert. Fülembe kedvenc zeném szólt. Figyeltem, mit mutat az ablak, de közben a fejemben más képkockák peregtek le. A fiú, ki magas volt és mackós, és a képek alapján pont ilyennek képzeltem. Barna haja,viccesen az égnek meredt, szemei csodásan ragyogtak a szabadság érzetétől és széles mosollyal az arcán mondta: Sziasztok. Még most is hallom.
Szóval éppen, szép megnyugtató zongora dallam zengett a fülemben, mikor az ifjú borzolt ábrázata bukkant fel a fejembe.
Feltűnő nevetésbe kezdtem, tényleges boldogság söpört bennem végig.
-Mit nevetsz?- nézett rám furcsán a szobatársam.
-Ááá, csak gondolkodom- mondtam két nevetés között.
-Akkor azt hiszem, többet is csinálhatnád.
--- Pár perccel később esett le, hogy elhatalmasodott rajtam a búbánat sötét árnya, és jobb lenne most már ha megint a boldogság venni át a tényleges irányítást..