Tengermoraj

Odavág a padlóhoz, és felemel a végtelenbe.

Unalmas királykék ülések merednek rám. Megviseltek, annyi súly hárult már az ölükbe. Csak bámulnak rám, némelyik szembeszáll velem, de javarésze hátat fordítva tűr előre. Büdös van, és kényelmetlenül tömött a busz. Levegő is alig van már, csak ritkán szippantok fel egy kis frisset, mikor épp egy idős néni próbál lejutni a nyomorról. Érzem, hogy a tüdőmben lerakódik a sok por és ingerem van a köhögésre. Nem szeretek köhögni, olyankor mindenki rám néz és félve végigmér, nehogy ő is beteg legyen.
 Fogyunk, és egyre közelebb jutunk a várt célhoz. Utálok buszozni. Kiéhezve szállok fel minden alkalommal a szokásos járatra. Ki vagyok éhezve a jó illatra, a megszokott környezetre, egy ölelésre, ami már egy hete nem fogott át.
 Amikor felszállok szűk folyosójú emberektől tömött helyre a nagytáskámmal, minden boldogító jövő köddé válik és csak arra tudok gondolni: most az egyszer ne égjek be. Mért kell még egy rémálmon átvergődnöm, mielőtt pihe-puha otthonomba szenderülnék?

akkor én most kijelentem, és nem érdekel, hogy senki nem akar egyetérteni velem...
ha valaki, megkérdezi a kedvenc színem, ezt a társalgást fogom lebonyolítani:

‎-Mi a kedvenc színed?
-a szivárvány...
-de a szivárvány nem szín...
-De az én lelkemet ez fejezi ki, színmaszlag. színörvény,színskála. a szivárvány egy szín, az én színem. :D

Annyi minden benne van, annyi mindent kifejez...

Fuck.

 Sajnálom, nagyon rég írtam, nem tudom mért, időm nem volt, valami mindig lekötött, de lehet csak nem volt mit kiadni magamból, vagyis nem akartam kiadni.Mert minek, elvagyok egyedül. Már amennyire. Ja.
 Szóval siránkozhatnék naphosszat bárkinek, könyörgöm...minek?
Traktálhatnám a barátaimat vele, a szüleimet és a testvéreimet.. Mindez kinek lenne jó?
Ha egoista lennék, akkor nekem,  és nem érdekelne más. De mivel nem vagyok éppen az a fajta, így óvom a környezetem. Hát oké, amúgy is, megjöttem már dolgokból, szóval inkább magamra támaszkodom és az Úrra...
 Nem kellene ennyire labilisnak lennem amúgy, nem áll jól.
,,Te egy olyan béka vagy,aki folyton nevetve brekeg..." -Zözz-
Igen, olyan jó lenne folyton brekegve nevetni mindenen. Legyen az jó vagy rossz. És nem foglalkozni a csalódásokkal, hip-hop átlépni rajtuk, és cás.
 Értek csalódások a héten, olyan hétköznapiak. Például, mindig rá kell jönnöm, hogy az kevés, hogy szeretek írni, ettől függetlenül még nem tudok. Ezt úgy két dolog is megerősítette a héten. Az is bizonyos, hogy bármennyire harcolok matekból, akkor is béna leszek, mert figyelmetlen és nem is tudom...nyomesz vagyok.
 
   És akkor mért jó élni? Tök fura, de ettől függetlenül szeretek. Miért? Mert ez egy iszonyatos nagy poén, ami bármikor kitörhet és nevetéssé fulladhat ki.
  Minden nap egy kihívás, amit ha túlélek, győzedelmesen dőlhetek bele este az ágyamba, ismét legyőztem..és nem,nem egyedül.


 Ja. nem mellesleg kiállítottam a fotóimat a koliban, és büszke vagyok rá és kés(z).
És tényleg, érzem hogy szeretnek. Mosolyokba botlok-kelek. Csudi klassz barátaim vannak és szüleim is bármikor felvidítanak, ha olyan kedvükben vannak...minek több?

És akkor most kétségbe estél , hogy elhagytam magam, de meg kell mondjam... nem adom olyan könnyen a kedvem..még nem.

So, Challenge accepted

Gyermeki naivsággal néztünk egymásra. Én és a Csend. Régen nem beszéltünk már, mondhatni, kicsit eltávolodtunk egymástól az évek során. De most újra mögém állt, és csendesen megkopogtatta a vállamat, és pedig...engedtem, hogy magához húzzon. Szomjaztam a közelségére. Betakart meleg némaságával, hallottam hangtalan lélegzetét.
Megnyugtatott.
 Kiemelt a zavarodott világból, megbódult létemből, a Baj-tengerben hullámzó másik énemből.
Farkasszemet néztünk, én és a Csend.