Unalmas királykék ülések merednek rám. Megviseltek, annyi súly hárult már az ölükbe. Csak bámulnak rám, némelyik szembeszáll velem, de javarésze hátat fordítva tűr előre. Büdös van, és kényelmetlenül tömött a busz. Levegő is alig van már, csak ritkán szippantok fel egy kis frisset, mikor épp egy idős néni próbál lejutni a nyomorról. Érzem, hogy a tüdőmben lerakódik a sok por és ingerem van a köhögésre. Nem szeretek köhögni, olyankor mindenki rám néz és félve végigmér, nehogy ő is beteg legyen.
Fogyunk, és egyre közelebb jutunk a várt célhoz. Utálok buszozni. Kiéhezve szállok fel minden alkalommal a szokásos járatra. Ki vagyok éhezve a jó illatra, a megszokott környezetre, egy ölelésre, ami már egy hete nem fogott át.
Amikor felszállok szűk folyosójú emberektől tömött helyre a nagytáskámmal, minden boldogító jövő köddé válik és csak arra tudok gondolni: most az egyszer ne égjek be. Mért kell még egy rémálmon átvergődnöm, mielőtt pihe-puha otthonomba szenderülnék?
