Vannak dolgok, amik váratlanul érkeznek, akkor megráznak, felkavarnak, megböknek, hátralöknek, aztán ott hagynak kicsit, magadba zuhanva. Majd megcirógatják az arcodat, és kíváncsiskodva fordulnak feléd?:
-Mitől ijedtél meg?
Tényleg, mitől is? Hiszen én akartam, olyan jó volt, tudod,a ''sohaelnemfelejtem emlék"...
Aztán persze mégis fáj, de attól még mindig kívánod, akarod, hogy égessen a gondolat, hogy markoljon a gyomrodba és tépjen szét darabokra, vagy csináljon veled bármit, csak éljen még benned vagy veled, de nélküled sosem.
Elsüllyeszt valami lény, egész testével nyom le a múltba, hogy kutassam fel újra meg újra az emlékfoszlányaimat, éltessem kicsit, gondozzam, nevelgessem őket.
Persze az én hibám, ha hiba ez egyáltalán.
Szeretném tovább cipelni,melengetni, újra pergetni a filmet, nem érdekel, hogy éget, hogy marcangol.
Hiszen az enyém és az enyém is marad.
És mit tudok tenni?
Impossible.
De reménykedni még szabad.
Abba még senki sem halt bele.
