Amikor a felvételin leültem a 3. teljesen üres padba, nem gondoltam volna, hogy bárkivel is szóba fogok állni. Aztán, egy bohókás csajszi felém irányította a hangját és azt ’ordította’ a túlpartra: Sziia, Meme vagyok! Nem ülsz ide? – bátorkodtam odaülni, és onnantól azt hiszem, meg volt pecsételve a sorsunk.
Megkerestük egymást, a ’nemmondomkianevét barátomezervan’ oldalon és próbáltuk megismerni a másikat virtuálisan. Ott persze könnyű egymásról írogatni, viszont a személyes találkozás, szerintem döcögősebb volt. Nem igazán emlékszem az első lépésekre,de a saját személyiségemből kiindulva, biztos vagyok benne, hogy te voltál az alapozó, én csak pirosítottam.
Könnyebb volt, hogy ott voltál nekem, könnyebb volt, különben tuti magányos mormotaként lógattam volna az orromat órákra menet, vagy kóruson. Bohókás voltál. Mindenkinek hangosan köszöntél a folyósón, mindig mondtál valami ’napibölcsességet’ töri és magyar órán. Hang voltál. Vagy. És szerintem leszel is.
Mégis, valami szerintem változik. Változik az idő, a környezet, a világ, viszont Te is.
Sokszor tényleg botrányosan infantilisen viselkedünk, de Te kihoztad belőlem azt, ami eddig nem volt olyan erőteljes, és ez a legpozitívabb dolog, ami az elmúlt évben történt velem.
Amikor valaki azt mondja neked: nem, nem vagy komoly .- bennem is darabokra törik valami, hangosan csikorog, és kellemetlenül szúr.
Ha valaki beléd látna, úgy mint én, valószínű minden ilyen hamis vádat elrejtene a béka tompora alá. Nem tudom pontosan mit érzel, nem mindig tudok elmenni rajtad. De tudom hogy nincsenek rendben benned a dolgok. De megnyugtatlak, nem vagy egyedül.
Minden nap egyre erősebben érzem én is, hogy kezdek kiesni a testemből, a társaságomból. Mindig jó voltam abban, hogy eltitkoljam mit érzek. Soha nem akartam megbízni senkiben, és hamis bajokat faragtam magamnak, hogy elfedjem az igazi problémákat, de büszkén tudtam mosolyogni bárki arcába: jól vagyok.
Mára viszont, nem tudok elsiklani apró gondokon sem. Az önértékelésem a legmélyebb kút alján van elrejtve, és egy rossz szó hallatára el tudom bőgni magamat, se szó, se beszéd nélkül. És hiába kérdezitek mi van, nem tudok válaszolni, mert képtelen vagyok rá.
De te azzal megkönnyítesz mindent, hogy végig nevethetem veled a napot, hogy fellökhetlek a tomporommal, na meg tudnánk még mesélni.
Fontos dolog a komolyság, de nem zárja ki a kettő egymást. És hiszem, hogy meg fogod tudni találni az egyensúlyt. És eljön az a pillanat, amikor belül is azt fogod érezni: minden rendben.
Én is hasonlóképpen fogok cselekedni.
