Nyugodt voltam, nem is gondoltam volna, hogy izgulnom kellene, biztos voltam a sikerben.
Leesett az első hó. Október vége van, nem csak az emberek hülyülnek meg , de az időjárás is megkergült. Reggel, amikor kinéztem az ablakon, azt hittem csak halucinálok, és csak a dér ülepedett rá mindenre. Aztán végül gyorsan elolvadt, ha az a néhány folt fehérség nem maradt volna elbújva néhány bokor alatt, járdán, vagy háztetőn, senkinek nem jutott volna eszébe, hogy a hó miatt van ennyi lucsok.
Amikor közölte velünk anya, hogy nem sikerült, valami kezelhetetlen érzés futott át bennem. Nem szomorú voltam, hanem rettentően dühös. Csak álltam, meredtem a homályos üvegtéglákra, és csúsztak a könnyeim.
Leesett a baj ismét, egy hét alatt, másodjára. De aztán majd múlni fog az idő, majd elolvad a múlt, fel sem tűnne senkinek mi okozta a maradandó nyomot, ha az a pár perc hiánya ott nem lenne.
Ezt nem lehet majd elfelejteni mint az első hóesést, ez nem fog a napsütésre elolvadni, itt az már kevés lesz.
És október, te mindig csodás...
örökké átkozott maradsz.
