Tudod,
mindenkinek van fájdalma,
és 
ezt valahogy 
le kell győzni,
majd eldobni.

,,Csak mesélsz és mesélsz"
vágta a fejemhez tollával, 
és ez jobban fájt,
mintha a szemembe mondta volna.

Az érzés, amikor 
már majdnem megfulladsz
a könnyeidtől,
és nem tudod visszafogni
a zokogást,
még ha könyörögnek is,
félelmetes.

El akartam menekülni.
Főleg magam elől,
és a gondolataimtól.

Elmenekültem.
Oda, ahol
igazán az lehetek,
aki vagyok
és aki nem.

Kihintáztam magamból 
mindent.

Zokogtam a hintán,
addig löktem magam,
amíg azt nem éreztem,
hogy mindjárt
elszállok.

Nem érdekelt, 
hogy hányan 
mennek el mellettem,
hogy esik az eső,
hogy a hideg
marta az arcomat.

Addig hajtottam 
a lábammal,
amíg majd hogy nem 
elhánytam magam.

Nem akartam
semmit magamban
tartani,
csak érezni,
hogy nem függök
semmitől,
és nincs
bennem
semmi,

csak az émelygés.



Ez egy fura hét volt, nem lehetett ellene mit tenni, sodródtam vele.
Utálok beletörődni, de mégis, az olyan könnyű.


És remélem ennek vége.