Volt ma valami hihetetlen csodálat a napomban. Szabadság, vidámság, kötelesség, szórakozás, és már egy régen várt barát közelsége, ami még mindig olyan csodálatos mint régen. 
Elvoltam varázsolódva.  Nem éreztem terheket, gondokat, csak az élet könnyedségét és szépét. Megigézett a Nap, és a szél, ami filmszerűen fújta a vörös hajamat és úgy éreztem, hogy minden pont jó. Magába szippantott Pest apró csodálatossága. Az épületek kidolgozottsága, a nyüzsgő tömeg egyedisége. Szinte minden embert megvizsgáltam, a menőbbnél menőbb emberek röppentek a dolgukra, majd mellettem termett egy hosszú szőke hajú nőcske, rózsaszín melegítőnaciban, az egyik kezében a kutyapóráz, a másikban telefon. Nevettem. Pont ettől volt tökéletes a kép és a pillanat. 
 Ahogy száguldottunk, a bennem lévő fényképezőgép folyamatosan el-el kattant, és mindent meg akartam örökíteni, olyan gyönyörű volt minden.
Egyszerűen csak annyit akarok, hogy éljek. Menni akarok, felfedezni dolgokat. Élvezni ezt a kevés időt. Tanulni akarok értelmes dolgokat, segíteni akarok, és alkotni.Szép, megnyugtató dolgokat szeretnék, amikért érdemes bármit is feláldozni, például: az életem.
 













De a legszebb, azt hiszem mégis csak az volt, hogy egy régi dolgot, most teljesen visszakaptam. Egy dolgot, ami lehet soha nem is volt olyan messze tőlem, és ez a dolog, elvont fogalmat személyesít meg. A fogalom, ami most ismét mellettem volt, és nevetése egyenesen a fülembe csengett. Hiányzott.
Igen Lili, hiányoztál:)