Nézem a várost,
mászik belém a káosz,
a zsivaj, a tömeg, a fények,
kibaszottul félek,
minden egyes embertől,
aki szembe jön velem.
Félek attól, aki a szemembe néz,
majd elkapja tekintetét,
félek attól, aki félve jön felém,
mintha tudnám, hogy mi van a fejében,
tudnám, hogy mit tett,
hogy bűnös.
Félek attól, aki nekem jön,
mintha utálna, mintha
legszívesebben kicsinálna,
tudja, hogy mi fájhat,
hogy a lelkembe vájhat,
elém is hányhat,
bánthat.
Félek attól, aki leszólít,
és rábeszélően néz, hogy
valaki ételért ordít, és
nem tudok dönteni, hogy mi a jó,
zavaró, hogy
van valami fura a szemében,
megtéveszt az öltözéke,
a beszéde, és baromira
lelkiismeret furdalásom van,
mikor ott hagyom.
Félek attól, aki éjjel a sötétben,
utánam ordít, hogy hé te,
állj meg gyere ide,
hadd tépjem ki a szíved,
na jó, csak vicc volt,
muti a didkód,
de a pénzed is jó lesz,
Félek attól, akii a földön fekszik,
és igazából rossz szándéka nincsen,
csak fázik, éhes és fél, hogy
egyszer majd meghal,
és a halál után sem fogja
keresni senki.
Félek attól, aki gyerek,
és sunyin a kabátom alá bújik,
valamit keres, valamit akar,
azt mondja ide a pénzt,
vagy adj kaját,
és idegesen kapkodja a szemét,
valójában csak anyára vágyik.
Félek attól, aki csak csendben vizslat,
mintha ismerne,
a bőröm alá lát, a gondolataimba,
mintha tudná, hogy holnap hol talál,
és azután és azután,
és egyszer majd kisemmizhet.
Félek attól, hogy egyszer
majd magamat is így látom a tükörben,
hogy nézem, és saját magamtól is
rettegek, mert néz
és nem szól, csak vizslat,
mintha átlátnék magamon,
mintha tudnám, hogy egyszer
kicsinálhatom.
